Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Miért nem megyünk világgá mind egy szálig?

Egyre aggasztóbb a magyarok elvándorlási kedve, mind többen keresik külföldön a boldogulásukat. De miért marad itthon a többség? S miért nem ment Amerikába Krúdy Gyula?
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Hónapok óta tart a magyarok elvándorlásáról szóló matekozás. Másról se olvasunk, hallunk a médiában, beszélünk baráti vagy éppen ellenséges társaságban, mint arról, hogy hányan, kik és miért hagyták el az utóbbi években az országot, s hogy hányan tervezik az emigrációt a közeljövőben.

Összevissza beszélnek

Miniszterek, ilyen-olyan politikusok, közgazdászok, úgynevezett egyszerű emberek, de még futballszurkolónak vélt fajankók is elmondták már a véleményüket nem is egyszer ebben az ügyben, s fújják a magukét mind a mai napig.

Persze összevissza beszél mindenki. Egyesek szerint mintegy ötszázezer honfitársunk keresi a kenyerét idegen országokban, mások szerint sokkal magasabb, vagy éppen alacsonyabb ez a szám. Százalékszámítással is szívesen bajmolódnak a mindent jobban tudó országlakosok. Egy részük határozottan állítja, hogy a magyarok húsz százaléka gondolkodik mostanában a távozáson, más részük viszont csak tizenhat százalékot emleget.

A magyar elvándorlók egyik legnépszerűbb úti célja London
wikimedia.org

Bizonyos közgazdászok azt is kimutatták, hogy a külföldön dolgozók legkülönfélébb itthoni befizetéseinek hiánya évi több száz milliárdos veszteséget okoz az államkasszának, de egyes kollégáik természetesen nem értenek egyet ezzel a megállapítással. Némelyek pedig már odáig mennek, hogy Londont egyenesen a legnépesebb magyar városok között tartják számon, de - magától értetődően - bőven akadnak olyan vitapartnereik is, akik nem osztják ezt az álláspontot.

Ki megy, ki marad?

Egy valamiben azért nagyjából megegyeznek a vélemények. Szinte minden hozzászóló úgy látja, hogy a frissen diplomázó fiatalokon, a már dolgozó orvosokon, ápolókon, informatikusokon kívül egyre több kvalifikált szakmunkás, sőt mindenféle képzettség nélküli, semmiféle nyelvet nem beszélő magyar ember is menni akar. Mert, így a megmondó emberek, idehaza képtelenek megélni. Vagy - tehetnénk hozzá - egyszerűen nem akarnak tovább ilyen nyomorultul, kilátástalanul, számkivetetten élni.

Szomorú és kétségbeejtő, hogy már megint odáig jutott az ország, hogy újra tömegek lódulnak neki a világnak, s mennek, amerre látnak. De miként gondolkodnak, s kik azok az emberek - milliók -, akik még mindig az itthon maradást tervezgetik, noha nyilvánvaló, hogy nagy többségük ugyanolyan keservesen él és küszködik, mint a távozást fontolgatók?

Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, mert róluk nemigen esik szó sehol. Néhány nekihevült, éppen ezért nem igazán tisztán látó polgártársunk persze erre a kérdésre is tudja a választ. Szerintük ezek az emberek azért nem hagyják itt az országot, mert vagy gyerekek még, vagy már öregek, vagy fél analfabéta páriák, akik nem kellenek sehol, vagy pedig igazán kellemesen, jólétben élő honfitársak, akik csakis itthon találhatják meg a számításukat.

Elhárított meghívás

Nem hinném, hogy ennek a szentenciának bármi köze lenne az igazsághoz. Magam úgy látom, hogy akik még maradnak, pontosan olyan okokból maradnak, mint amilyenek miatt Krúdy Gyula a múlt század húszas éveiben visszautasította az Amerikában való letelepedést. A mestert egy Edward K. nevű üzletember invitálta az Újvilágba azzal, hogy éljen és alkosson jó pénzért Los Angelesben, s kezdésként meg is ajánlott tizenötezer dollárt.

Krúdy azonban elhárította a szíves meghívást, egyebek mellett ekképpen:

(…) Mit csinálnék én tizenötezer dollárral ott, az émelygős idegenben, amikor lépten-nyomon az jutna eszembe, hogy itthon, szegény Magyarországon koplalnak a barátaim? Igen, jó volna tizenötezer dollár, de csak itthon, Pesten, ahol a tizenötezer dollárnak még valóban ezeregyéjszakai értéke van, ahol házat, kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni tizenötezer dollárért.

Pár mondattal előrébb aztán így folytatódik a gáláns ajánlat visszautasításának indokolása:

De hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni, keserűnek érezni az édeset, keménynek a puhát, hamisnak az égboltozaton ragyogó csillagot, új emberi arcokon kitanulmányozni, hogy mit mond a mosoly, mit jelent a torzítás, mi igaz a tekintetből, és mit fúrnak-faragnak a gondolatok, hol fojtogatnak a kitárt karok, és mikor nyílik ki a bicska a zsebben: tizenötezer dollárt nekem nem ér meg egy új világ megismerése.

Jól figyeljünk: azt mondja az író, hogy semmi kedve idegen emberekkel idegenkedni. Ebben a három szóban - ahogy mondani szokás - minden benne van, a mai maradók sem gondolhatják másként, egészen biztosan azért nem vágnak neki az útnak ők sem, mert nem szeretnének idegen emberekkel idegenkedni, legfeljebb nem tudják ilyen kristálytisztán kifejezni magukat.

Beleszeretni a boldogtalanságba

S persze nem hiányozhat a honvágy nevű kór elemzése sem Krúdy listájáról:

Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységet - hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegségek között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen.

Nyilvánvaló, hogy a jelenkori maradók is hasonlóan gondolkodnak, ez egyszerűen nem lehet másként.

Krúdy végül így összegez:

Ez a tizenötezer dollár (képzelem, mennyire kevés lehet ez Amerikában) okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarok maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva. Ez a Los Angeles-i ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték - bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.

Láthatja, akinek van szeme, hogy az elmúlt száz évben sem igen változott ebben az országban semmi, hogy nem nagyon tehetünk mostanában se mást, mint beleszeretünk a boldogtalanságba. Hát, ezért is marad még a mi napjainkban is, aki marad. De mi lesz, ha egyszer úgy alakulnak a dolgok az országban, hogy a magyarok már attól sem idegenkednek többé, hogy idegen emberekkel idegenkedjenek, s megpróbálnak egyszer s mindenkorra kiszeretni a boldogtalanságból?

Vajon mihez kezdünk akkor, ha egyszer csak megfordul a trend, s azon vitatkoznak majd az úgynevezett hozzáértők a médiában, barátok és ellenségek a társaságokban, hogy a magyarok húsz vagy tizenhat százaléka tervezi-e az itthoni életet? Eljön-e ez az idő? Jó volna optimistának lenni.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Közélet

Hirdetés