A találkozó előtt a fotós kollégával nemcsak az országnak nézünk utána, hanem valamennyire az ottani szokásoknak is. Habár mi vagyunk itthon, mégsem akarunk nagy illetlenségeket elkövetni. A Szent Márton-ház bejárati lépcsőjén már vár minket egy 14 év körüli, mosolygó fiatalember és nemsokára az egész család körülöttünk van. A fiatalok (Roseanna és Rylan) lelkesek, a családfő az ajtó dekorációra mutatva magyarázza, hogy a tojás náluk is van húsvétkor, de a nyúl az teljesen új. Az édesanya (Sharon) tiszteletünkre felvette a nemzeti viseletet, az asztalon számunkra ismeretlen ételek sorakoznak. - Ha Pakisztánban valakihez vendégek érkeznek, nem kell engedélyt kérniük, bárhova leülhetnek, hiszen áldást hoznak a házra - tudjuk meg. Elég néhány perc, és úgy üljük körül az asztalt és beszélgetünk, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Talán így is van.
Látjuk, még kint vannak a dekorációk az egész lakásban. Hogyan ünnepelték a húsvétot?
Richard : Keresztényként Pakisztánban is ünnepeljük a húsvétot, de itt különleges volt. Részt vettünk vigílián és stációs szentmisén, ami nagy élmény volt. A gyerekek kaptak húsvéti nyuszit, a család pedig számos üdvözlőkártyát és egyéb ajándékot. Ezt a tévét is most kaptuk húsvétra. Ugyanez volt a karácsony előtti időszakban is: minden nap érkezett valami ajándék a misén vagy táskákban az ajtónk előtt hagyva.
Ezek szerint szeretik önöket a helyiek.
Richard : Én azt hiszem, hogy igen. Kilencven százalékban nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek, a maradékkal pedig nem foglalkozunk. Mindenhol vannak jó és rossz emberek.
Emlékeznek arra a pillanatra, amikor eldöntötték, hogy elhagyják Pakisztánt?
Richard : Körülbelül két évvel ezelőtt történt. Ha fizikai erőszakot nem is tapasztaltunk, de érezhető egy fokozatos nyomás a keresztények - és minden nem muzulmán - ellen. Amikor fiatal voltam, egészen más volt a helyzet, a különböző vallások gyerekei együtt játszottak, együtt nőttek fel, mindenki barátságos volt; de mára megváltozott a helyzet, és sajnos rossz irányba. Félelem van a levegőben.Állandóan azt halljuk, hogy változtassuk meg a vallásunkat, ha a mennyországba akarunk kerülni. Én erre mindig azt mondom, hogy ezt döntést ne az egyházakra, hanem Istenre bízzuk. Ráadásul állandósultak a különböző terrortámadások, ezzel vannak tele a híradók, néha hozzánk is behallatszottak a robbanások. A gyerekek ezt a légkört nagyon nehezen viselték, láttuk, hogy félnek, az ő biztonságos jövőjük miatt döntöttünk úgy, hogy mennünk kell.
Az ország melyik részén éltek?
Richard : A fővárosban, a 21 milliós Karacsiban.
És milyen munkahelyeket hagytak ott?
Richard : Én a Pizza Hutban kezdtem el dolgozni, majd egy KFC-ben lettem üzletvezető. Aztán átmetem a kiskereskedelembe, elvégeztem egy üzleti iskolát és az egyik Carrefourban lettem menedzser. Jó állás volt, céges autóval, céges telefonnal stb.
Sharon
: Én angoltanár voltam egy katolikus középiskolában. Elvégeztem egy vezetőképzőt és az ideutazásunk előtt már az iskola igazgatója voltam.Milyen körülmények között éltek?
Sharon : Egy nagy házban laktunk szüleimmel és testvéreimmel. Amikor eljöttünk, a lakrészünket a családra hagytuk. Ők is katolikusok, ahogy az összes felmenőm. Talán egy napon nekik is el kell jönniük.
És miért pont Magyarország lett az úticél?
Richard: Valójában először Kanadával, Új-Zélanddal és Ausztráliával vettük fel a kapcsolatot, akik nem is zárkóztak el attól, hogy befogadjanak, de azt mondták, két-három évig tart a folyamat. Akkor hallottuk az egy ismerőstől, hogy van olasz egyházi szervezet (a Sant'Egidio), ami gyorsabban tud segíteni. Tényleg hamar válaszoltak is levelünkre, megírták milyen dokumentumokat kell benyújtanunk, igazolnunk kellett, hogy valójában katolikusok vagyunk és hasonlók. Ők mondták Magyarországot.
Sharon : A környezetünkben nagyon sok katolikus család hagyta vagy hagyja el Pakisztánt, és az ottani papok nagyon segítőkészek, ha valaki menni akar.
Ez nem szomorú? Mármint hogy a papok abban segítenek, hogy a hívők távozzanak.
Sharon : Nem hiszem. Ők csak azt szeretnék, hogy jobb legyen nekünk.
És Szombathely hogyan jött a képbe?
Richard : Nem tudtuk, hogy ide jövünk. Az olasz szervezet átadta az ügyet, és a magyarországi dolgokat már Székely János szombathelyi püspök és a Caritas intézte. Mindkettőnek nagyon hálásak vagyunk.
Emlékeznek arra a napra, amikor megérkeztek Magyarországra?
Roseann : 2018. március 28-án volt.
Richard : Én arra emlékszem, hogy több gép is érkezett egyszerre a budapesti repülőtérre, és rengetegen voltunk az útlevélvizsgálatnál. Több órába telt, amíg beléptünk az országba. A Caritas embere várt már ránk, elhozott minket ide Szombathelyre a Szent Márton-házba.
Rylan : Másnap reggel korán kellett kelnünk, mert nagymise volt a székesegyházban. Emlékszem, mindenki minket nézett, hogy kik lehetünk. Aztán később megismerkedtünk velük, megszoktak bennünket, már tudják, hogy olyanok vagyunk, mint ők.
Richard : Arra is emlékszem, hogy az elején mindig fáztam. Karacsiban 40 fok körüli hőség volt, itt meg 11-12 fok.
A gyerekeknek nehéz volt az itteni iskolát megszokniuk?
Rylan : Az első nap egy magyar család vitt el bennünket autóval a Brenner-iskolába. Elmagyarázták, hogy hogyan tudok közlekedni, kaptunk táskát és tankönyveket. Esett az eső, hideg volt és nem ismertem senkit. Nem volt jó érzés. Aztán a nővérem osztályfőnöke elkísért bennünket az osztálytermekbe. Az elején nagyon megbámultak bennünket, de egy-két hónap múlva hozzánk szoktak, már vannak barátaim is.
Richard: A gyerekek szeptember óta intenzíven tanulják a magyart, és a tantárgyak kb. fele már nem okoz gondot.
Rylan : Segít a Google-fordító.
Roseann : Nekem furcsa volt, hogy ilyen kevés gyerek van. Pakisztánban sokkal többen vagyunk az osztályokban és az iskolában is.
Sharon : Nem ritka, hogy nálunk ötven gyerek is van egy osztályban, és a gyerekek műszakban járnak iskolába. Az én iskolámban is volt reggeli és délutáni műszak. Azt is meg kell szoknunk, hogy itt a fiataloknak sokkal nagyobb szabadságuk van, mint nálunk.
Rylan : Az is nagyon más, hogy nálunk sokféle nyelvet beszélnek a tanulók, így sok nyelvtanár van. Mindenkinek kellett tanulnia a helyi nyelvet és az urdut. Az angoltanáraink Londonból jöttek és sok diák Angliába megy a középiskola után, hogy nyelvvizsgát tegyen.
Megszokták már az ételeinket?
Richard: Hú, nekem a lángos a kedvencem, olajban sütve. Na és a magyar sütemények.
Sharon : Mi sokkal több fűszert használunk és sokkal intenzívebben. Sajnos Szombathelyen ezeket nem lehet megvásárolni, Budapestre meg nem nagyon jutunk el.
Délutánonként, esténként eljárnak itthonról?
Richard
: Természetesen, szeretjük a belvárost, a főteret, a bevásárló-központokat. Az mondjuk furcsa, hogy délután 5 óra felé elcsendesedik a város, miközben Karacsiban akkor kezdődött az élet, át az estén és az éjszakán.Sharon : És szeretem ezt a nyugalmat és a békét, a sok fát, zöldet. A tél viszont hosszú és nagyon hideg volt.
Most már egy éve itt vannak. Tudtak valami munkát találni?
Richard : Az első egy-két hónapot leginkább itt a házban töltöttük, rendezni kellett a hivatalos dokumentumokat, engedélyeket, ilyesmi. Aztán nyáron angol tábort tartottunk a Caritas szervezésében és jelenleg is a Caritas ad nekünk munkát. Én segítek a mindennapi teendőkben, a munkaszervezésben, az ételkihordásban, a feleségem pedig a büfében dolgozik. Azt vesszük észre, hogy a nyelvtudás hiánya komoly akadály. Igyekszünk, tanulunk, de a magyar nyelv nagyon nehéz nekünk. De soha nem akartunk munka nélkül ételt és ruhát kapni. Amikor megkapom a fizetést, mindig nagyon büszke vagyok, hogy el tudom vinni a gyerekeket a boltba.
Gyakorlatilag a nulláról kell ismét felépíteni az életüket. Hogyan képzelik el a jövőt?
Sharon : Mindenekelőtt nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki segít nekünk. A legfontosabb az, hogy fedél van a fejünk felett, és az, hogy legálisan vagyunk itt. A többi pedig napról-napról egy kicsivel könnyebb lesz. Valóban nem a képzettségünknek megfelelő munkát végezzük itt, nekem is szokatlan egy iskola igazgatása után egy kávézóban felszolgálni, de tudtunk, hogy a döntésünk nyomán számos kihívással kell majd szembenéznünk. De a gyerekek jövője mindennél fontosabb.
Richard : Lépésről-lépésre előre jutunk, hiszek abban, hogy amit feladtunk a régi hazánkban, Isten majd apránként visszaadja.
Sharon : Nem akarunk nagy karriert befutni, nem akarunk híresek lenni. Tisztességesen dolgozunk és annyi pénzt akarunk, amiből meg tudunk élni. A gyerekeket arra tanítjuk, hogy a kemény munka visz előre életben. Remélem, előbb-utóbb én is tudok a szakmámban dolgozni.
Richard : Én is szeretnék a kereskedelemben dolgozni, az sem baj, ha először nem vezető pozícióban. Beadtam az önéletrajzomat a Metróba, ahol először nagyon lelkesek voltak, aztán kiderült, hogy kellene a magyar nyelv és külföldiként nehéz megkapni a munkavállalási engedélyt is.
Meddig tudnak itt maradni ebben a házban?
Richard
: Két évre szól a szerződésünk. Szóval még van egy évünk, de aggódunk kicsit, mert Ausztria közelsége miatt Szombathelyen nagyon magasak az albérletárak. Mi pedig addig mindenképpen maradunk, amíg a gyerekek elvégzik a középiskolát.Van már valamilyen terve a fiataloknak?
A lányunk most éppen fogorvos akar lenni, a fiunk pedig pap. De ez persze később még változhat.
