Szurkoló, lélektan, Falco

Bálványok vannak, aktuálisak, gödörbe le, mélyből fel, a játékosok megítélése többnyire nem tudásuk és emberségük alapján történik, hanem az alapján, hogy a miénk-e, s ha igen, mennyire. Így lehet az ünnepeltből másnapra ősellenség, így válhat az ismeretlenből: ez nekünk rosszat akar jelenség, pedig amúgy ember volna.

Szubjektív lesz ez végig, és a játékos oldaláról szeretné megmutatni, mi jön le abból a pályán, amit a szurkoló buzdításnak nevez, s ehhez a múltat is igénybe kell venni valamelyest. Elöljáróban annyit, hogy játszottam Körmenden, játszottam Sopronban, de legfőképp Szombathelyen tettem ezt, lévén, ide hozott a gólya. Ha a mai legionárusok közül emlékszik még valaki, annak idején volt itt egy úgynevezett SZSE a maga bitumenes pályájával, Padányi Zsolttal, Hollósy Tiborral, meg még sok emberrel. Sabariával, egyebekkel, azaz a kosárlabdát Szombathelyen nem a Falco találta föl, sőt, első osztályú csapat is volt itt már az ötvenes években a Haladás salakos pályáján, meg a Nagy Lajos tornatermében, és ki is estek, fel is jutottak, mégsem akart senki sem vért inni, mint ahogyan manapság szokássá vált.

Álljatok fel!

Ez hangzik minduntalan az Arénában, mintha a csapat szeretete, a szurkolás abból mutatkoznék, hogy ágaskodva dübörgünk. Nem. Ágaskodva ordítani lehet, csak felesleges, szépen ücsörögve is el lehet küldeni a játékost a jó édesanyjába, ahogyan velem is tették anno, amikor Körmendről elmentem Sopronba, és az első

falusi

fellépésemen ’szőkecigányoztak, de minek, nem tudom, mint ahogyan szerencsétlen Szűcs Józsi is megkapta a magáét Zalaegerszegre menvén.

Kemény mag
Bonyhádi Zoltán

Körmendre érkezve, forintosok meg fillérek árasztották el a parkettet, és megint megkérdem, minek? Miért a gyűlölet, amely már akkor is megjelent, most pedig kulminál, de akkor jobb volt, ha ezt annak lehet nevezni, mert az ellenfél – ma ellenség – játékosa volt a célpont, ma már a helyi imádottak is, ha rosszul áll a szemük.

Évek óta olvasom a szurkolói fórumot, és évek óta döbbenten mosolygok rajta csöndesen, hogy mi folyik itt, amikor mindent akarunk egyből, a negyedik hely kudarc, ha kis baj van, az a világvége, mert nem lettünk akárhányadikak. Mennyből a pokol, meg dögöljön meg a másik tehene is, de ha nem tetszik valami, akkor lehetőleg a sajátunk is. Itt tartunk most. A múltat pedig kevesen ismerik, és azt sem tudják, milyen jó dolguk van, hogy gyűlölve rajongásuk tárgyát meglelték De azért mesélnék a múltról, egészen messziről indulva.

Kosársuli arról, hogy mit szeretünk

Száz éve múlt már, hogy Amerikában dr. James A. Naismitsh, a springfieldi testnevelési főiskola tanára a legenda szerint almacsutkáját hanyagul a szemétkosárba hajította, s ahogy a lerágott gyümölcs repült oda, ahová szánták, a tanár fejében megszületett a zseniális gondolat, és kitalálta a huszadik század sportját. Ha eltekintünk a mesétől, akkor az a valóságos kép van előttünk, hogy megrendelésre dolgozta ki a szabályokat, végül is mindegy, hogyan találta ki, itt van nekünk napi örömre és bánatra, mert azért az elátkozott Magyarországra is elért, abban az ősi formában, ahogy a tanár úr megálmodta.

Örömök is vannak
Bonyhádi Zoltán

Ebben a játékban még nem volt palánk, a kosár egy rúdon függött, sőt, a kezdetekben a kosár alja sem volt kivágva, ezért külön embernek kellett foglalkoznia azzal, hogy a kosárba jutott labdákat kiszedegesse, s így újra játékba hozza. Aztán megjelent a palánk,a kosár alját kivágták, így indult el a sportág világhódító útjára. Európában egyes állítások szerint az 1904-ben St. Louisban megrendezett olimpiai bemutató után honosodott meg, mások szerint Németországban már 1897-ben űztek valami hasonlót, a korball-t, amely abban különbözött amerikai társától, hogy a labdát nem ütögetve, hanem a levegőbe dobálva lehetett vezetni. Ez végül is, mindegy, megszületett a játék.

Aztán ideért

Magyarországra már 1945 előtt eljutott a kosárlabda, először Kuncze Géza testnevelő – igen, a mai Kuncze nagypapája – karolta fel, amelynek szabályait még egy müncheni játéktanfolyamon sajátította el. Ez nem az amerikai basketball, hanem a német Hermann-féle korball volt, de ez is már az iskolákban vált népszerűvé, nálunk eleinte a középiskolákban, később az egyetemeken honosodott meg. (Mond ez a név valakinek valamit: MAFC)

A negyvenes években már Vas megyében is ismert volt ez a játék, érdekes módon vert gyökeret, ugyanis az

ideiglenes

szovjetek honosították meg. Kedves Legio: ismeritek azt a nevet, hogy Csicseri István? Pedig nagyon sok köze volt ahhoz, hogy ma az Arénában lehessen szurkolni. Meghalt már szegény, de szavai élnek a múltból, amit le kell írnom mindenképp:

Kinek az anyja?
Bonyhádi Zoltán

Az SZSE focipályája, lelátója, öltözői romokban hevertek, bombakráterek tátongtak a salakpályán, a teniszpályákat azonban sértetlenül hagyta a háború. Nyáron (1945-ben) tíz-tizenöt szovjet tiszt furcsa deszkaépítményt ácsolt a teniszklubház előtt. Nagy gödröt ástak a hatos teniszpálya végén a kettős gerendáknak, ezekre kerültek fel a palánkok, amelyre a gimnáziumból már ismert gyűrűket erősítették fel, és már meg is kezdődhetett az első Vas megyei kosárlabda mérkőzés. Mi, dákok, akik a szomszédos pályákat öntöztük, szájtátva bámultuk a két csapat játékát. Amikor a gyűrűbe került a labda, őszinte örömben törtek ki hol a csizmások, hol a félcipősök, mert csak ez különböztette meg a legénységi csapatot a tisztek csapatától… Később, a szünetekben mi is kaptunk tőlük labdát, nagyobb volt, mint a foci, nehezebb is, de célozgathattunk a gyűrűbe. Megismertünk egy új, eddig ismeretlen játékot, a kosárlabdát.

Tanulságképp, hogy is volt, s mi baj van ma, ha van

Gál Elemérre emlékszik még valaki? Pedig a neve egyet jelent a Vas megyei kosárlabdával. Idézzünk tőle is:

Akkoriban mi még valóban csak szerettük a kosárlabdát. Technikailag talán elmaradtunk a mai fiataloktól, lelkesedésünk viszont határtalan volt. Jéghideg, ablak nélküli, bombasérült soproni termekben szaladgáltunk lenge trikókban, ormótlan cipőben. Utaztunk hétről-hétre fűtetlen vagonokban, és mégis sajnáltuk, ha hamar célhoz értünk. Közel egy éve jártunk már kéthetente Sopronba, amikor az első ellátmányt megkaptuk: ötven fillért levesre. A zsíroskenyér után ez már főúri ellátás volt. A nadrág a sajátunk volt, tornacipőnk régi kalapból készült, mezt az egyesület adott, az akkor éppen nem működő torna szakosztály trikóit kaptuk meg. Számok a mezre természetesen otthon készültek. Bőrlabdával játszottunk, és az edzők a labdavarrás specialistái lettek.

Meccs is van azért
Bonyhádi Zoltán

Miért emlegetem fel mindezt? Hogy tisztábban lássunk mai sokat markolásunkban, amikor sárgába öltözve a lelátón azt sem tudjuk, hogy 1954-ben már első osztályú férfi kosárlabda csapata volt Szombathelynek. És a salakos pályán nem döntöttek palánkokat, nem vertek bírót, és legfőképp nem anyázták a játékost, sem az edzőt, sem azt az embert, aki az életét tette fel arra, hogy ez a csoda magasabb szinten megismétlődjék, és itt Gráczer Györgyre gondolok, mert itt sokan már nyugdíjba küldenék. És talán ma már az is baj ebben az esetben, ha a jótékony feledés homályába vész, hogyan is kezdődött minden, aminek most a vesztét siratja oly sok ember, mert nem tudja megböcsülni, amilye van. Pedig sok van neki.

A ’nagyFalco

1980, ez az az év, amikor kezdődött minden, egy bulicsapattal, amely aztán a maga szintjén mindent megnyert. A városban ugye ebben az időben haldoklott a férfi kosárlabda, aztán baráti körben ábrándként felvetődött az NB-II, ami meg is lett. Nagyot ugrottam, s nem véletlenül, tisztelt sporttársak, Gumi (alias Déri Csaba) a csapat tagja volt, ennyit arról, hogy most szét akarja barmolni a Falcot. Aztán edzője is, s ez már tán feldereng a múlt homályából. Ahogyan a Haladás munkacsarnoka is, mint az első fellépti hely, ami csoda volt az akkori szurkolóknak, meg már viharos is.

Átok és áldás - ambivalencia
Bonyhádi Zoltán

Az első NB-I-es év után már elkezdődött a nagy gyűlölködés Körmend és Szombathely közt, aztán a Falco meg mindenki közt, most már önmaga paródiájába csapva át, hovatovább azt a képzetet keltve, hogy jó dolgukban nem tudják az emberek, mit is akarnak. Persze, örökös bajnokcsapatot, meg mindent, de ha kicsinyt is nem úgy megy a dolog, ahogy szeretnék, akkor fejeket követelnek, amelyek közül nekem most Gráczer Györgyé fáj őhelyette is, de ezért bocsánat. Mert azért emlékezzünk már.

Gondok voltak, vannak, meg jövő is

A csapatról írt első könyvben szerepel:

Néztem rájuk, ahogyan a magányomba beletoppantak, s hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, kik ők, mit akarnak, amikor egyszer csak nagy nehezen egyikőjükben felfedeztem Németh Istvánt, de a páros másik tagját sohasem láttam – később kiderült, ő Gráczer György. Aki azóta már a Falco atyjának nőtte ki magát, mellesleg ügyvezetőnek, aki szerintem menten belehalna, ha egyik napról a másikra megszűnne a csapat, az egyesület, mert nem tudna éjjel és nappal a csarnokban lenni…

Ennek már majdnem két évtizede, és ez az ember is kereszttűzbe került, de már mindenki. Egy ős-szurkoló megjegyzése még a kiscsarnokos időből:

A Falco kosárlabda csapata az 1986/87-es idényben a megyei bajnokságban szerepelt, majd gyors egymásutánban az NB-II nyugati csoport B, majd egy év múlva az A csoport következett. Két év múlva az NB/I-B csoportjában játszottak,majd újabb két év, és 1992-ben,harminc év után újra van a városnak igazi NB/I-ben szereplő férfi kosárlabda csapata…ezért csak tisztelet és megbecsülés illeti a játékosokat, az edzőt, a vezetőket és mindazokat a szponzorokat, akik támogatták a csapatot az eredményes szereplésben.

Higgadtság, nyugalom?
Bonyhádi Zoltán

Ehhez nincs mit hozzátenni, ha csak még egy idézetet nem ugyanebből az időből, ami a jelenre is hajaz, a mostani kétségbeeséseket némiképp oszlatandó, és a ma átkozott Gráczer Györgytől (1994):

Novemberig kritikus időszakot éltünk meg, a fizetéseket sem tudtuk időben odaadni a játékosoknak. Ilyen szempontból később stabilizálódott a helyzet, s az is nagy dolog, hogy nem nőtt, hanem csökkent az adósságállományunk…Nagyon spórolunk, futunk a pénz után, bár névhordozó nagy támogatót nem sikerült szerezni, azért sok kisebb céggel, vállalkozóval kötöttünk megállapodást. Ha mind valóra válik, amit papíron rögzítettünk, meg tudunk élni, legalábbis fizetési gondjaink ebben az évben nem lesznek.

Íme a múlt, ami után bajnokcsapat épült, és itt a tudott jelen. Fönt, aztán lent. Hullámvasút, amit tudomásul kell venni, bízva a jobb jövőben, ami már ősztől is bekövetkezhet, csak ki kell várni. Ez most itt vitairat, vagy nevezzük inkább gondolatébresztőnek.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Sport