Több mint harminc országban lettek bestsellerek a svájci születésű Alain de Botton könyvei, amikről azt szokták mondani, hogy a mindennapi élet filozófiájáról szólnak. Nem csak szerelemről, szexről, utazásról vagy épp irodalomról írt, de egy újfajta oktatással próbálkozó intézményt is vezet már Londonban, aminek az a magyarra fordítva vicces neve, hogy Az Élet Iskolája, ami azért vicces, mert egy csomó magyar Facebook-felhasználó ezt írja be a profiljába (és ez jellemzően azt jelenti, hogy az illető nem kifejezetten tanult ember, de ez egy másik történet).
Szóval de Botton most egy gondolatébresztő esszét közölt a New York Times-ban a házasságról, amit azzal a merész kinyilatkoztatással indít:
Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiktől annyira tartunk. Képesek vagyunk nagy köröket futni azért, hogy elkerüljük. Végül mind ugyanoda lyukadunk ki: a rossz emberhez megyünk hozzá.
Mielőtt bárki felcsattanna mérgében, először olvassa el a folytatást! Könnyen megérthetjük ugyanis, mire gondolt a filozófus. Röviden arra, hogy az elmúlt évtizedek, századok alatt belénk plántált idealisztikus elképzelések mentén a Tökéletes Partnerre vadászunk. Aki nem létezik.
Az egész onnan indul, hogy elsősorban azok számára tűnünk normálisnak és vonzónak, akik nem ismernek minket annyira behatóan, és fordítva. Amint közelebb kerülünk valakihez, egyre inkább borul a bili, és derülnek ki ilyen-olyan bogaras dolgok, problémák, enyhe abnormalitások.
A szingliség egyik privilégiuma, hogy abban az őszinte hitben maradhatunk, hogy velünk aztán igazán könnyű élni
- fogalmaz. Pedig senkivel nem az. És a partnereink is hasonlóképp gondolkodnak, miszerint velük sem nehéz. És ilyen tekintetben nincs jó, nincs megfelelő ember, mert valójában mindenkivel igenis nehéz. Vagy legalábbis lesznek nehézségek.
A történelem korábbi útvesztőiben kanyarogva azt látjuk, hogy a házasságok elsősorban logikai alapokon köttettek: mert a két család birtokát egyesíteni lehetett, mert a másik felmenőinek jól menő üzlete volt, mert az apja volt a bíró a városban. Ezekből a frigyekből aztán többnyire csak szenvedést és megcsalást sikerült csapolni, ezért mára mindezt lecseréltük, nagyon helyesen, az érzelemalapú házasságra. Mi több, minél hamarabb, minél meggondolatlanabbul ugranak bele a felek, követve a szívük szavát, annál biztosabbnak tűnik a kötelék - mintegy válaszul az előző évszázadok agyongondolt, racionális alapokra helyezett nászaira.
De még így is könnyen hibázhatunk. Hibázhatunk egyrészt, mert sorra dobáljuk el a lehetséges férj / feleség jelölteket, és nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert túl jók. Mert a múltban, esetleg anyánktól és apánktól csak rossz példákat láttunk, az érdeklődésünk homlokterébe került ember pedig ehhez képest túl kiegyensúlyozott, felnőtt, megértő, miközben ez a típusú jóság annyira idegennek tűnik. És hibázhatunk azért is, mert kibírhatatlannak éljük meg a magányt, ezért nem engedjük meg magunknak a válogatás luxusát.
De a legnagyobbat akkor hibázzuk, ha ragaszkodunk ahhoz a 250 éves romantikus ideához, hogy létezik valahol az a tökéletes lény, aki minden igényünknek megfelel.
A házassággal de Botton szerint egy kellemes érzést akarunk palackba zárni. Azt, amikor egy velencei gondolán, a lemenő nap víztükrös csillogásában, megkérték a kezünket, vagy megkértük a nő kezét. Csakhogy a házasság maga egy sokkal intézményesebb-adminisztratívabb dolog, reggel ingázás a munkába, délután gyerekek elhozása a suliból, akik ráadásul megölték azt a szenvedélyt, amiből sarjadtak, és így tovább. De mi cseszünk ki magunkkal, ha várjuk a pátoszos álom beteljesülését. Inkább azt kell tudatosítani magunkban, hogy minden ember egy (vagy több) ponton frusztrál, csalódást okoz és felmérgesít minket - ahogyan mi is ezt tesszük velük.
Nincs tökéletes találat, és nem is az a megfelelő társ, aki mindenben ugyanazt szereti, mint amit mi
De Botton azt mondja, az ideális partner nem az, aki száz százalékosan osztozik az ízlésünkben, hanem az, aki képes az ízlésbeli különbségekről intelligensen tárgyalni. Aki jól tud nem egyetérteni velünk. Nem a "tökéletesen kiegészítjük egymást" elvét kell megpróbálni átültetni a gyakorlatba, mert így maradhatunk könnyen hoppon, azaz egyedül. A különbözőségek nagylelkű tolerálása sokkal inkább jelzi azt, hogy megtaláltuk azt az embert, akire akár az életünk további, közös folyását is rábízhatjuk. De legalábbis nem egy rossz döntés.
A kompatibilitás a szerelem egyik eredménye, nem a feltétele
- fogalmaz közel tökéletesen az író. Hozzátéve, hogy a romantikus idealizmus csődöt mondott, a beteljesületlenség úgyis mindig kísérteni fog. És bár borzasztóan pesszimistán hangzik, hogy hozzá kell szoknunk a másik "rossz" tulajdonságaihoz is, valójában egy kiegyensúlyozott kapcsolat kulcsa éppen az az igyekvés, hogy megbocsátóbbak vagyunk, és kellő humorral, kedvességgel kezelünk bizonyos személyiségbeli eltéréseket.
Megértő Házasságot Kívánunk Minden Olvasónknak!
