Elég félelmetes belegondolni, hogy az ember az első 18 évének a kétharmadát azzal tölti, hogy a kortársaival összezárva nagy épületekben ül, és próbál magábaszívni minden tudást, amiről azt mondják neki, hogy a felnőtt élethez szükséges lesz.
Eltelik az a nagyjából 12 év, emberünk leérettségizik, majd vagy továbbtanul, vagy munkába áll, mindenesetre megkezdi azt a nagybetűs felnőtt életet, amiről annyit hallott, abban a hitben, hogy minden kérdésre tudja a választ.
De az élet nem azokat a kérdéseket teszi fel, hogy mi a másodfokú egyenlet megoldóképlete, mi a pentameter, vagy hogy mikor adta ki II. András az Aranybullát. Inkább olyasmiket, hogy mit lehet csinálni a penésszel a fürdőszoba falán? Kit kell hívni, ha elromlik a hűtő? Meg kell-e mosni a gombát? És mégis, hogy a megveszekedett bús fenébe kell kitölteni egy adóbevallást? Ezekre a kérdésekre pedig aggasztóan kevesen tudjuk a választ.
Ezért hozta létre 3 évvel ezelőtt pár budapesti fiatal a Fiatal Felnőttek Háztartás-& Életvezetési csoportját, ahol végre válaszokat kaphattunk egymástól. Az első FiFe csoportban hamarosan már ezernél is több tag volt, ráadásul egy annyira eklektikus, szerteágazó közösség jött létre, hogy tényleg akármit megkérdezhettünk, volt ott valaki, aki tudta a választ.
Közben megjelentek a tematikus alcsoportok növényneveléshez, főzéshez, használt cuccok csereberéjéhez, sőt még dühöngéshez is. Kialakult egy önzetlenségen és tudásmegosztáson alapuló közösség az interneten, ahova bármikor fordulhattunk, ha valamiben elakadtunk.
De miért van erre szükség? Arról már sokan és kimerítően értekeztek, hogy milyen problémák vannak az oktatási rendszerrel, mennyi felesleges dolgot kell bemagolnunk, miközben a való életre nem készít fel minket, úgyhogy ezt a részt most át is ugrom. Ami ebben a jelenségben érdekesebb, hogy miért egy csapat internetes idegenhez fordulnak segítségért a fiatalok, és nem a családjukhoz, ismerőseikhez?
Az életképtlelenség felszabadító közös élménye
A rendszerváltás után született generáció egy olyan országban nőtt fel, ahol egyrészt sokkal többen kerülhettek a felsőoktatásba, sok családban először adatott meg a lehetőség, hogy kineveljenek egy értelmiségit. Másrészt beépítettük a nyugati mintákat a sikerről, megbecsültségről alkotott képeinkbe, harmadrészt pedig egy olyan rendszerbe nőttünk fel, ahol a korábbiaknál sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott a verseny, a pozícióharc.
Ezekből pedig több dolog következik. Egyrészt az idősebb generáció azt várja tőlünk, hogy túlszárnyaljuk majd az ő sikereiket, mert nekünk mennyivel több lehetőségünk van. Ennek a körülményeit úgy próbálják szülőként megteremteni, hogy mindent elintéznek körülöttünk, hogy nekünk csak a tanulással kelljen foglalkoznunk, így otthon se kell fenntartanunk magunkat, és az iskolában sem tanuljuk meg. Majd szembesülünk az önmegvalósító, kreatív, sikeres fiatal kultuszával, aki minden helyzethez képes alkalmazkodni, és a folyamatosan változó világban is feltalálja magát. Na ja.
Tehát úgy kerülünk ki nagyon sokan a nagyvilágba, hogy 1) semmi praktikus dologhoz nem értünk, 2) óriási pszichológiai tétje van beismerni, hogy valamit nem tudunk, a pozícióvesztés, csalódás és szégyen damoklészi kardjával a fejünk felett.
És szerintem itt van az idegenekkel teli facebook-csoportok fő vonzereje. Hogy nincs pozíció, és nincs verseny. Nem okozok csalódást azzal senkinek, ha valami nem megy. Nem kerülök versenyhátrányba senkivel szemben, ha valamit nem tudok. Nem szégyenülök meg az ismerőseim előtt, ha valami tök egyértelmű dologban vagyok fogalmatlan, sőt, minden ember ugyanazzal a közös élménnyel csatlakozik a fife-csoportokba: azzal, hogy basszus fogalmam sincs, hogy mit kéne most csinálnom.
Ez a közös élmény az, amitől nem lesz ciki életképtelennek lenni. És ez az a biztonságos tér, ahova mindenki bedobhatja a közösbe a saját tudását, és együtt fejlődhetünk.