Talán nem olyan átütően és a nagyközönség egészének nyilvánvalóan, de az ezredforduló után eltelt bő évtized is új uralkodó trendeket hozott a filmgyártásba - és a mozinézők ízlésvilágába. Elsősorban a számítógépes technika látványos felpörgése miatt a még az 1980-as években is megmosolyognivaló fantasy műfaja például egyértelműen vezetővé vált. Vele párhuzamosan a digitális korszakába belépő animáció is. Más műfajok pedig egyértelműen háttérbe szorulnak. A két évtizeddel ezelőtti magasságokból egyértelműen lefelé vezetett az akciófilm, vagy az előző évtizedhez képest a romantikus vígjátékok útja. (Ez természetesen nem jelenti ezek eltűnését, csupán meghatározó szerepük elvesztését).
A kötött szabályokkal, ismerős szereplőkkel és sztori-alapokkal, jellegzetes fordulatokkal és látványvilággal, alaposan megfontolt és óvatos újításokkal dolgozó (ezért a közönség által az ismerősségük miatt kedvelt) filmes zsánerek a maguk keretei között mindig is reagáltak arra a társadalmi valóságra, amiben az egyes alkotásokat leforgatták. Klasszikus példa: az 1970-es évek csúcskategóriás katasztrófafilmjei ( Földrengés, Poszeidon-katasztrófa, A pokoli torony) pontosan jelezték az olajválsággal gellert kapott ipari-technikai civilizáció és életmód sérülékenységét. Ugyanez a műfaj az ezredfordulón reflektált pl. a klíma-problematikára ( Holnapután, Viharzóna) vagy globális biológia veszélyekre ( Vírus).
Az 1990 magasságában a Szovjetunió és a érdekterületeinek összeomlása miatt véget ért hidegháború, majd a helyébe lépő világrend bizonytalan körvonalai miatt az 1990-es évek filmgyártásában például kicsúszni látszott a talaj a kémfilmek korábban kedvelt zsánere alól. Azaz hiányzott történeteket igazán és ütősen hitelesítő történelmi háttér. Jellemző, hogy a filmtörténet talán legrégebben futó sorozatfilmje, a Bond-széria éppen az egyébként lenyűgözően könnyed és sármos Pierce Brosnan által ekkor főszerepelt filmekben egyre inkább a fantasztikum és szórakoztató, ám öncélú akciós nagyjelenetek felé kezdett el csúszni.
All in
A New York-i ikertornyokba kormányzott repülők a világot fenyegető és védelmező erők harcát középpontba állító sztorik számára is jelentős változást idéztek elő. Igaz, a kémfilm már alapjaiban is izgalmas világot kínált nézőinek. A történetek középpontjában egy titkokkal, hazugságokkal és megtévesztéssel sűrűn átszőtt világ állt. A filmek végéig lehetett bogozgatni az igaznak látszó megtévesztések és az alig hihető igazságok kuszaságait. Ráadásul a sztorik középpontjába olyan figurákat állítottak, akik zseniális nyomozók, rettenthetetlen akcióhősök és a követségi koktélpartikon sármosan fellépő úriemberek egyszerre voltak.
A kémfilmek legelső hangosfilmes felbukkanásuk óta játszadoztak a bűn kétes motívumával. Hiszen a jó kémnek a törvényes rend/szabadság szolgálatában a törvény megkerülése is eszköz lehet a feladatok sikeres végrehajtására. Nem véletlen, hogy a kémfilmek legjobb karakterei mindig is magukban hordozták az elvek és a valóság ütközésének, illetve a sokféle szerep és álca mögött lassan elvesző eredeti személyiségnek a drámáját. Ez pedig a hétköznapok érvényesülési küzdelmeiben érintett átlag néző számára is ismerős lehetett. Akárcsak a környezetből jövő és egyre kevésbé egyértelmű kihívások és elvárások által bármelyikünkben időről-időre előálló paranoiás érzés. Ami meg a kémeknél alapvetően foglalkozási ártalom és a sikeres túlélés egyik záloga.
Korunk hőse, a meghasonlott ügynök
Talán nem véletlen, hogy az ezredforduló egyértelműen legjelentősebb és a közönségsiker által is visszaigazolt kémfilmes fejleménye egy olyan sorozat (a Bourne-széria, 2002-2012) lett, amely tökéletes egyensúlyt talált az előbb felsorolt motívumok között. Középpontjában egy, a terrorizmus és az ellene küzdő szuperszervezetek gigászi harcának nyomasztó globális terepén kint felejtett amnéziás, saját önazonosságát és személyiségét kereső, szerethetően férfias karakterrel. Aki azzal is tisztában van, hogy emlékei visszatérte egyúttal erkölcsi bűnhődésének kezdete. A Bourne-mozikban legfeljebb az erőszak köreiből való (kizárólag) személyes kitörés lehetősége ad némi feloldást...
Kiábrándulás várt a korunk legnagyobb kémjátszámájában, a közel-keleti és az iszlám kulturális kihívása által érintett területeken (Közel-Kelet, mediterrán térség, Észak-Afrika) játszódó kémsztorik ( Kémjátszma, Sziriana, Hazugságok hálója) szereplőire is. A csúcskategóriás ügynökök ráadásul a terepen nem egyszer kénytelenek feloldhatatlannak tűnő dilemmákkal szembesülni: a civilizált Nyugat önkényeskedő diktátorokkal szövetkezik, a szabadság és demokrácia álcája mögött valójában a hatékony kémszervezeteket is manipuláló multinacionális cégek nyomulnak, a kegyetlen játszmáknak kiszolgáltatottak a kémekkel együttműködő és segítőkész helyi szereplők.
Érzésem szerint az ezredfordulós kémsztorik között külön csoportot képeznek az izraeli titkos ügynökök történetei ( München, Az adósság). Egész egyszerűen azért, mert ezek a küldetések eredetileg meghirdetett magasztos céljai és az elérésük érdekében felhasznált morálisan erősen kétséges eszközök feszültségével, vagy az arab terroristák és a náci háborús bűnösök kézre kerítéséért folytatott küzdelmekbe vétlenül bekerülő civilek motívumaival a műfaj lélektanilag erősen realista, moralizáló vonásait erősítik fel. Olyan filozofikusabb vonalát képviselik a zsánernek, ahol a látványos akciósság és a feszültség szükségszerűen szorul az erkölcsi dilemmák ábrázolása mögé. Ha már Izrael mint felvilágosult, demokratikus államként tekint magára egy létét alapjaiban fenyegető iszlám tenger közepén...
A retró itt is divat
Jobb híján retró-kémfilmeknek kellene hívnunk azokat az aprólékos gonddal, korfestéssel dolgozó alkotásokat, amelyek a klasszikus hidegháború kulisszáinak és játszmáinak felidézésével mesélnek egy-egy lassan hömpölygő, drámai feszültségű kémsztorit ( Az ügynökség a CIA alapításától az 1960-as évekig tartóan, a tavalyi Suszter, szabó, baka, kém pedig az angol kémelhárítás szovjetek okozta legnagyobb tényleges kríziséről). Ezekben a kémkedés klasszikus eszköztárának és módszereinek aprólékos megidézésével és a kémszervezetek torzítóan paranoiás légkörének lélektanilag hiteles, míves ábrázolásával találkozunk. (Utóbbit például még várjuk Szombathelyre.)
És ahogy az az egyre kifinomultabb és a nagyközönség számára is egyre ismerősebb szabályok szerint dolgozó zsánerekkel lenni szokott - szükségszerűen érkeznek a műfaji szabályokat karikaturisztikusan túlzásba vivő vagy éppen harsány bohózattá kerekítő paródiák. A kémfilmeknél ezek jellemzően a klasszikus hidegháborús, Bond-típusú történeteket fordítják komolytalanra. Az ezredforduló több karakteres, formátumos komikus színésze is letett ilyeneket az asztalra: Mike Myers az Austin Powers trilógiát, Rowan „Mr. Bean” Atkinson Johnny English figuráját, Steve Carell a Zsenikém-et. Az idei Oscar-osztáson söprést rendező francia Hazanavicius pedig a némafimsztár történetéhez hasonló minőségű stílusbravúrként az OSS 117-es ügynök afrikai kalandjait (a most színészi díjat nyert Dujardin remek alakításával).
Az ezredforduló utáni évtized elhozta nekünk a sorozat indulása óta talán leghitelesebb Bondot Daniel Craig személyében. Az igazán átütő új Bond-filmre még várunk, de az új 007-es ügynök úgy tartotta meg rezignált profi, nőcsábász eleganciáját, hogy közben minden eddiginél valószerűbb kalandokba keveredett. A csúcskategóriás kütyük visszaszorulnak, az új Bond epizódokban hódít a kemény ökölharc, a komoly izzadságot termelő futások és akrobatikus üldözések, a nem elkerülhető fizikai sérülések itt korábban ismeretlen motívumsora. Az akciósság persze megmarad. De azt is inkább az olyan, a kém-tematikához csak vékony szálakon kapcsolódó, és inkább már akciós mozikban tessék keresni, mint a Mission impossible sorozat.
