Mint például az Origo.hu ez irányú emlékező összeállításából is kiderül az örök optimista, örök gyermek és végtelenül humánus karaktereket alakító Robin Williams karrierje során a csak a legnagyobbakra jellemzően törekedett arra, hogy az emberi személyiség összetettségét sikerüljön megformálnia és kilépjen a sikert és korlátokat egyszerre jelentő közönségelvárásokból. Már legnagyobb színészi korszaka, az 1990-es évek vége felé vállalt komorabb hangvételű, sötétebb-negatívabb hangulatú műfajok keretei között fogant szerepeket. Anélkül, hogy mindezt az alkotás-lélektanilag izgalmas tényt most felszínes fordulattal a tragikus véghez vezető útja „lám-mennyire-látható-volt” előjeleként értelmeznénk, egyik legizgalmasabb ilyen alakításának ajánlójával búcsúzunk Hollywood egyik legnagyobb kortárs színész-sztárjától.
A magyarul Sötétkamra címet kapott 2002-es thriller ráadásul az akkor még nem egészen évtizede létező, független kinézetű darabokat adagoló Fox Searchlight projekt egyik figyelemre méltó dobása. A film Mark Romanek rendező személye miatt is figyelmünkre méltó, aki számtalan zenei gigasztárnak rendezett kifejezetten emlékezetes és menő klipeket. Ez a film is jelzi, hogy ma már nem feltétlenül intézhetjük el Hollywoodot vagy a mainstream más szereplőit annyival, hogy pusztán a haszonra mennek rá vagy kizárólag selejtre futja tőlük. Na, ne tessék feltétlenül ebből a filmből felkészülni a pszicho-patológia szigorlatra, sem pedig ezzel érvelni a kortárs nyugati középosztályiság és fogyasztói szokások kritikája során! De a film egészen lebilincselő stílusérzékkel hozza össze a lélektani krimik, thrillerek és jenki mozi esetében leggyakrabban társadalmi filmként emlegetett kritikus-realista dráma műfaji jellemzőit.
Szép, decens jóléti világ
A Robin Williams alakította főszereplő, Seymour Parrish egy, a még spórolni kényszerülő alsó-középosztálybelieknek rendszeresített bevásárlóközpont fénykép-gyorshívó szalonjának vezetője. A sztori kimérten adagolja karakterének vonásait: a vevőket pontosan osztályozó profizmus és megfigyelőképesség, kimért és udvarias modor, munkamegszállottság és régi stílusú igényesség. Emberkerülő és magának való, nem is kissé rutinszerű életmód. Ahol ugyanakkor az egészen ijesztő katatón állapotok még ijesztőbb megszállottságokkal keverednek.
Sy ugyanis - anitiszociális énje tökéletes párdarabjaként - megszállottjává válik egy boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó családnak, Yorkinéknak. A szalonban előhívatott fotóik másolatait összegyűjtve az évek alatt egyre riasztóbb eltökéltséggel követi életüket, ismeri meg szokásaikat, a családi kötelékek adta örömöket és az idillt fenyegető gyengeségeket, krízis-csírákat. A nagybácsi státuszról kezdetben betegesnek látszó fantáziálgatás ráadásul egyre inkább testet ölt, amikor a feleséggel és a kiskamasz fiúval való véletlen vagy éppen jól megtervezett találkozásai során a családi kötelékek utáni mániás és bizarr formát öltő vágyakozása immáron valós élményekre is alapozódhat.
Különben dühbe jövök
Amikor aztán Sy megsejti, hogy az általa mindenáron tökéletesnek látni akart családi álmot egy harmadik fél belépésével a legklasszikusabb házassági válság fenyegeti - elképesztően aprólékosan kitervelt és ijesztő büntetőakcióba lép. Azért hogy a szerinte hibás családfőt jobb belátásra és az általa közelről soha meg nem tapasztalt idill és boldogság értékére figyelmeztesse. A terv kivitelezését nem kevéssé nehezíti, hogy Sy munkahelyi felettese, a pláza igazgatója számára egyre gyanúsabbak a férfi lépései és szokásai, a figyelmével kitüntetett család iránti gesztusai és annak a fotólabor leltárára gyakorolt hatásai. Így Synak egyszerre kétfrontos küzdelmet kell folytatnia.
A film utolsó harmada mesteri, briliáns forgatókönyvi alapokon állva tökéletesen adagolja a krimik, thrillerek szokásos fordulatait a mániás és sérült központi karakter kiszámíthatatlanságából származó teljesen váratlan fordulatokkal. Egyszerre több szálon futtatott, alternatív megfejtéseket és megoldásokat is generáló cselekményvezetése nem kevés gondolkodnivalót ad, ráadásul a sablonos ítélkezéstől mentes figyelemre ösztönzi nézőjét. Bónuszként pedig - ha nem is feltétlenül a lélektani és szociológia valószerűség, inkább az izgalmas dramaturgia követelményei szerint - kellő mennyiségben adagolja defektes személyiség veszélyességéről és kiszámíthatatlanságáról, a fogyasztó társadalom nyomasztó érzéketlenségéről, ürességéről és képmutatásáról, az emberi kapcsolatok elértéktelenedéséről árulkodó egészen helytálló jelzéseket.
Az eredmény egy sajátos atmoszférájú, profizmusa okán nagyon letisztult és igényes műfaji mozi. Amiben végig ott lappang a titokzatosság, az egyes jelenetek, szinte az összes fordulat és a lezárás többfajta értelmezésének lehetősége. A Sötétkamra egészen felnőttnek tekinti a nézőjét. Robin Williams zseniálisan és hihetően hozza a hol szánandóan sérült, hol ijesztően veszélyes és életidegen mániákus szétszálazhatatlan jellemvonásaiból összeálló pszichopata központi karakterét. Megbízható partnere ebben Connie Nielsen, Michael Vartan, Eriq La Salle és Clark Gregg. A valóság és a képzelet határait trükkösen és a néző számára néha kifejezetten meglepően összemosó, izgalmas thriller látványvilágáért Romanek direktor mellett leginkább Fincher egyik állandó alkotótársát, Jeff Cronenweth operatőrt illeti a dicséret. Ha a DVD-polcokon, tévében vagy a Neten szembejön Önökkel, ne hajoljanak el!
