A DVD-hez képest egy fotónegatív halhatatlan

Milyen gyűjtemény miatt utaztál Szombathelyre?

Egy Konok Tamás nevű győri fotográfus-haditudósító hagyatékáért, amit ifjabb Konok Tamás Kossuth-díjas festőművésztől kaptunk kölcsön, aki a papájának szeretne egy virtuális emlékművet állítani azzal, hogy feltárjuk a hagyatékát. Az állomány Konok 1939 és 1968 között készült fotóit tartalmazza. A negatívokból még válogatunk, majd közkincs lesz belőlük. A Fortepan előző nagyobb anyaga is, technikai értelemben, szombathelyi vonatkozású. Kovács Márton Ernő 1949-es képeinek digitális másolatai itt készültek, ahogyan más kisebb "pakkok" is. Pár héten belül pedig már látható lesz egy újabb anyag, amelyet egy szintén szombathelyi barátom, Németh Tamás digitalizált.

Nemrég mi is lehalásztuk a Fortepan Ki ez a jó csaj Szombathely Fő terén? 2013. August 13. 09:17 helyi vonatkozású anyagait. Bővülni fog a Vas megyei anyag?

Mindenféle ötleteink vannak Szombathelyhez és Vas megyéhez kapcsolódóan, hiszen nem egy olyan kisebb gyűjtemény létezik, amit szeretnénk becsalni, de ez nem könnyű vállalkozás. A hagyományos körünk magánszemélyekből áll, olyan civilekből, akik úgy gondolják, hogy a családjukban létezik egy olyan fotóanyag, ami másoknak is érdekes lehet, és a kedvünkért a szerző jogokról is lemondanak. Mert a Fortepan nem csak attól érdekes, hogy sok fotó szerepel rajta, hanem attól is, hogy a képeket bárki szabadon felhasználhatja.

Mindenképpen le kell mondai a képek jogáról, ha közöljük a Fortepanon?

Elsősorban szabad hozzáférésű anyagokra vadászunk. Én váltig állítom, hogy egy közgyűjtemény is erre kéne, hogy törekedjen. A múzeumi szakma azonban nem igazán partner ebben. Az itt elhelyezett hagyatékokhoz civilként nem is lehet csak úgy hozzáférni, holott az adományozók, akik a múzeumba bevitték, azért tették ezt, hogy bárki számára hozzáférhető legyen. És nem csak pénzért, ezekért a hagyatékokért sem fizetett korábban az állam. Vidéki megyei múzeumok online sem erősek. Szerintem jogosan merülhetne fel a kérdés: a közpénzen digitalizált közgyűjtemények miért nem lehetnek végül közkincsek?

A lomtalanítás szenvedélyéből így született meg a Fortepan

A Fortepanon erős a nosztalgikus felhang.

De nem ez az elsődleges célunk. Nem változtatunk mesterségesen a képanyagon, miután beszkenneljük, nem barnítjuk, nem próbálunk rátenni olyan filtereket, amiktől régiessé válnak, hanem a valóságot próbáljuk visszaadni, ahogy az a kép nyolcvan-kilencven éve készült.

Tényleg, te fotós vagy?

Nem.

Miként kerültél kapcsolatba a fényképekkel?

Szepessy Ákos barátommal (a Fortepan másik alapítójával) - akivel egy osztályba jártunk a gimiben - ’87-ben elkezdtünk lomtalanításra járni Budapesten. Ez mind a mai napig tart. Szombathely miatt most lemaradtam a hatodik kerületről, ami kicsit bosszant is.

Ez nálad már szenvedély?

Igen, rá lehet kattanni, évente legalább tíz kerületet végigjárok. Ez olyan, mint a lottózás, amikor egy adott héten nem dobod be a fix számaidat. Akkor idegbeteg leszel, hogy vajon most mit - milyen negatívokat - hagytál ki. Huszonöt évvel ezelőtt a lomtalanításokon sok más mellett fotókat is gyűjtöttünk, és ahogy öregedtünk, úgy lettem egyre biztosabb benne, hogy engem ez érdekel. Nem a bútor, nem a textil, nem a papír.

Lomtalanításokon még lehet hetven-nyolcvan éve készült fotóalbumokba botlani?

Negatívokba igen, papírképet egyre kevésbé találni. Ráadásul minél többen lomtalanítanak, annál kisebb az esélye annak, hogy épp te leszel az, aki lehajol és megtalál egy albumot. Tizenöt évvel ezelőtt ilyen is volt. A negatívban az a jó, hogy nincs benne konkrét pénzlehetőség, ha valaki megtalál a bőröndben öt tekercs forte negatívot, nem tudja eladni, anyagilag értékelhetetlen, ezért nem is gyűjtik.

Elő tudjátok hívni a negatívokat?

A gimim épületében régen apácák tanultak, az egyik kis szobában, a toronyban volt egy fotólabor, ott kezdtünk el, még középiskolásként nagyítani. A kilencvenes évekig volt, hogy otthon fürdőszobában is előhívtam. Aztán már csak a gyűjtés szenvedélye maradt: tegyük el, egyszer jó lesz valamire. Hallatlanul izgalmas dolog egyébként negatívot találni, és találgatni, vajon mire bukkansz a kidobott anyagon.

Miért hoztátok létre a honlapot, a Fortepant?

Négy évvel ezelőtt gondoltunk egyet, hogy nézzük meg, milyen anyag gyűlt eddig össze. Abból kiválogattunk ötezer fotót, és ezzel indult útjára a honlap. Azt gondoltam, ennyi van, és ennyi marad. Aztán elég hamar kiderült, hogy lesz folytatás. A saját gyűjtemény is folyamatosan hízik, de egyre több a bejövő anyag, erősebbek is, az igazi gyarapodást ezek jelentik.

Ténylegesen odaajándékozzák nektek a fotó-hagyatékokat?

Nem, hála Istenek nem, én arra is törekszem, hogy ne úgy tekintsenek a szobámra, mint egy múzeumra, nincsenek is olyan körülmények. Nem az a cél, hogy nálunk maradjon az eredeti kép, egy hónapra adják kölcsön. Utána, ha nem kell a tulajdonosának, tudunk tippeket adni, hova – milyen közgyűjteménybe – vigye be. De a családi albumoknál a legjobb, ha a családban marad.

Mekkora a saját gyűjteményed?

Százezer biztos van, de fotó esetében bizony ez csalóka szám, mert egy kis zacskóba belefér háromszáz kép. Nem attól érdekes egy gyűjtemény, hogy hány kocka van benne - ahogy a te fotóalbumodban se az érdekes, hogy hány horvátországi képet készítettél - hanem attól, hogy ténylegesen hány jó fotót őrzöl. Pusztán számokkal nem írható le egy gyűjtemény súlya. Arra viszont elég hamar rájöttem, hogy válogatni kell.

A sajátosan sérült, karcos kép is lehet érték

Milyen szempontok alapján dobsz ki és tartasz meg fotókat?

Az egyik legfontosabb a fotó minősége. Próbálok éles képeket találni, ami homály, az kevésbé érdekes. Annak is lehet egyfajta esztétikai értéke, ha sajátosan sérült, ha karcos. A véletlenszerűséget is díjazzuk, ha nem egy kaptafára készült fotókról van szó. Aztán, hogy bonyolítsuk a képletet, ha valami éles, attól még nem feltétlenül érdekes.

A Fortepan képei talán attól is sikeresek, hogy olyan képeket közöltök, amik a törikönyvekből kimaradtak.

Ezeket nevezi a szakma privát fotónak. De most már ez sem teljesen igaz, mert a Fortepan azért is sikeres, mert elég sok publikációban szerepelnek a fotóink. Már történelemkönyvben is van fortepanos fotó. De tény: minket az ragadott meg a világból, ami az MTI-fotókból kimaradt, ami a sajtófotókban kevésbé jön át. Egyébként a '20-as, '30-as évekből sokkal könnyebb érdekes és jó fotókat találni, mint a '80-asból vagy a '90-esből.

Ahogy haladunk az időben előre, egyre jobb gépeket lehet venni, egyre többen fotóznak - úgy romlik a minőség is?

Igen, annál trehányabb munkák készülnek. Az első, hogy nincs végiggondolva az exponálás pillanata. Mondok egy példát, láttam egy gyűjteményt 1989-ből: egy év termése 110 ezer fénykép. Végignézem, és ötvenet választottam ki. Nagyon nyomasztó az a képi világ, a hangulat – a disznóvágástól a munkásőravatáson át – ami ezekből a fotókból árad. A témakörök sem ragadtak meg, de az a mód, ahogy az emberek a nyolcvanas években a kamerával bántak, azok a terek, amikben éltek, azok a szétesett családi képek olyan típusú depressziót árasztanak, amiben én már nem látok értéket. Ezeket elfelejteni kell!

Ezért nincsenek fotók a site-on a kilencvenes évekből?

Igen, tudatosan álltunk le 1990-nél, olyan reménytelen, nem látom ezeknek a képeknek sem az esztétikai, sem a tárgyi értékét.

Egy negatív szinte korlátlan élettartamú

Lehet, ezek majd a most felnövő generációk számára lesznek izgalmasak, ők mazsolázzák ki belőlük az értékeset.

Nehéz lesz, CD-ket és merevlemezeket kell gyűjteni a lomtalanításon, és egy hordozón lehet több ezer fotó. Ezért is van az, hogy mi még az analóg világ dokumentumait gyűjtjük. Már a '80-as évek második felében lehetett sejteni, hogy valami nagy baj lesz. A színes dia a tünetek egyike volt. Ezekre mindig utazás közben fényképeztek, irdatlan mennyiségű, teljesen hasznavehetetlen felvétel készült a Tátrában vagy Jugoszláviában. A Fortepanon amúgy az utazás, mint témakör nagyon érdekes és színes anyag. Már a húszas évektől utazgatnak az emberek, nem is érdektelen helyekre, az hogy van nekünk párizsi, berlini, velencei anyagunk, az annak köszönhető, hogy a harmincas évektől megjelent az a polgári réteg, amely már kamerát is tudott venni.

Meddig él egy negatív, mondjuk egy CD-hez képest?

Egy negatív szinte korlátlan élettartamú. Egyébként ezért is ajánlom mindenkinek, szelektáljon, és minél több helyen, neten, CD-én is tárolva a fotóit, hogy később ezekből is egyszer kultúrkincs lehessen.

Eltűnt a fotózás misztikuma, és a rontott kép

Van olyan fotós műfaj, ami kihalt mára?

Hihetetlen mennyiségű kép készül, de manapság ritkaságszámba megy például, hogy egy család hivatásos fotóssal megörökítse magát. Régen ez másképp volt. Hogy nem a nagypapa egy sámlira felállva próbálja lefotózni a családot, hanem felkér egy hivatásost. A mai családi fotókról hiányzik a megkomponáltság. Most nyáron kaptam egy igazán értékes sorozatot a Tiszántúlról, egy falusi család rendszeresen lefényképeztette magát. Tíz kép húsz évet fog át. Egy hatgyerekes családról van szó, akik húsz éven át ugyanazon parasztház udvarán állnak. Ezt a sorozatot irigylem tőlük, mert sugárzik a képekből, hogy hiába múlnak az évek, ez a család egyben van. Dokumentálhatóan megmaradt.

Eltűntek a műtermi fotók és a fotóstúdiók, velük a csengő, ahol előjön a néni, kék köpenyben. Ennek az egésznek a tárgyi közege, a fantasztikus kamerák, a nyersanyagok és vegyszerek, amiket én szintén nagyon sajnálok. Eltűnt a fotózás misztikuma és a rontott kép. Szoftverekkel mindet ki lehet javítani. Ma már a kép nem fény által születik, nem lesz karcos, nem sérül, ha rosszul fűzöd be, nincs matériája, hanem pixelekből áll össze. Ettől sterilebb és keményebb lesz, nincs benne lágyság, sokkal kontrasztosabb. Tematikailag persze többnyire ugyanaz a fotózás zajlik.

Netes árveréseken is lehet fényképeket venni.

Egészen elhűl néha az ember, hogy ilyen van még valakinek otthon, hogy századfordulós filmeket árulnak, és ad el valaki ötszáz forintért a neten, miközben közgyűjtemények sora gyűjt ilyen családi anyagokat.

Van, aki a gumicsónakra bukik

- Mitől lesz értékes egy kép?

- Nagyon kiszámíthatatlan, ki miért veszi meg. A fotográfiáknak egy jó része attól válik érdekessé, hogy valamilyen tárgy van rajta: vonat, repülő, autó vagy bicikli. Külön műfaj a járművekkel kapcsolatos gyűjtés, egy fotó a sokszorosát érheti, ha csak egy bizonyos gőzmozdony áll rajta, és nem másik. Mert egy terület gyűjtője pontosan tudja, hogy az épp milyen mozdony, milyen vasúti hídon, mit húz maga után. Ismerek olyan gyűjtőt, aki gumicsónakokban utazik - neki egy 1939-es balatoni fotó, ami karcos és homályos, de szerepel rajta egy gumicsónak, pénzt ér, bármilyen kis vacak kocka. Nekünk semmit sem ér. A technika mellett az épített környezet egy része is nagyon értékessé vált, például a vasútállomások, zsinagógák, városképek. Egy árverésen a nagyvárosoknál sokszor a kistelepülések többet kóstálnak.

Az emberek viszont senkit sem érdekelnek, ez nekem személyes fájdalmam. Sőt nem egyszer kapok olyan emaileket, hogy nem igaz, hogy az ilyen-olyan típusú gőzmozdony elé beállt az asszony! És nem látom a hűtőrácsot! A gyűjtő a sterilitásra vágyik, pont olyan fotót akarnak látni, mint amilyenek a mostani digitális fotók, csak 1940-ből.

Az emberekkel kapcsolatban van egy furcsa tapasztalatom - a site-on körülbelül harmincezer fotó szerepel, rajtuk rengeteg ember, különböző helyzetekben. A három év alatt azonban összesen három olyan levelezőtárs akadt, aki azért írt, mert felfedezett valakit. Ezért is gondolom azt, hogy az emberekről szóló memóriánk hihetetlenül rossz. Egy példa: saját szüleink gyermekkori arcképét sem tudjuk feltétlenül beazonosítani. Még ha láttunk róluk fényképeket, és azokra ráismerünk, más beállításban már nem biztos, hogy felismerjük őket. Hamarabb beazonosítanak egy Zsolnai vécécsészét. Még a típusszámát is megmondják az ez iránt érdeklődők, míg saját szüleiket gyerekkorukból nem ismerik fel. Annak ellenére, hogy a fényképek jó része azért mégis csak az emberekről szól, őket próbáljuk dokumentálni.

Visszakereshető, ki mindenki látható az archív képeken?

Ehhez mi támpontot nem adunk, volt egy ilyen döntés. Nekem nem azért érdekes egy fotó, mert Rózsikát látjuk rajta, aki épp hatéves. Mi nem próbálunk családi archívummá válni. Ez olyan irányba vinné el az oldalt, ami nem célunk. A mi kis vállalkozásunkkal egyébként az is a nagy baj, hogy kevesen vagyunk, az adminisztrációnk katasztrofális, egy-egy gyűjteményből gyakran még a kinyerhető infókat sem veszem ki.

Vannak kedvenc fotóid?

Vannak. Legalább tíz, amit otthon a falamra például kitennék: pont azokból a kategóriákból valók, amelyeken tárgyi dolgokat nem látsz, nonfiguratív fotók, de ezek állnak hozzám a legközelebb. Semmit sem ismersz fel rajtuk, a fény létrehozott valamit, ami festményszerű és csoda.

"Az elmúlt egy évben én az állammal már nem kísérletezek"

A Fortepant vállalkozásban csináljátok? Hogyan képzeljük el?

Galériában dolgozom, ott a munkahelyi szobámban van egy hely, ahol tárolom ezeket a fotókat, de alapvetően ez egy nonprofit vállalkozás. Ez nem érdem, látlelete annak, hogy Magyarországon a dolgok hogyan működnek.

Hogyan? Próbáltok pályázatokkal?

Az elmúlt egy évben én az állammal már nem kísérletezek. Amikor elindult a Dankó Rádió, akkor úgy határoztam, hogy megszüntetem a kapcsolatom a magyar kultusztárcával. Nem mintha lett volna ilyen, de feladtam. Ahol a közszolgálatiság a műdalok sugárzását jelenti, ott nincs keresnivalóm. Próbálkoztunk a honlapon is adományokat gyűjteni, egy év alatt 18 ezer jött össze, de nem is várható el az emberektől, hogy pont erre kell költsék a pénzüket.

Sodródom, saját zsebből fizetem a programozót, nem jó, de pillanatnyilag ez van. És vannak lelkes társak, négyen, akik szkennelnek, a site mögött áll egy index fórum, egy önszerveződő csoport, amelynek közel száz tagja van már. Akik egy adott kép adott problémáit ezen a fórumon megvitatják. Ezt hárman szerkesztik. De nem panaszkodom, egyre szélesebb a csapat, van anyag bőven, folyamatosan érkeznek a fotók.

Kerestek befektetőket?

Ők keresnek bennünket, számtalan ötlettel, hogyan lehetne ebből egy jól menő üzleti vállalkozást csinálni: például azzal, hogy bizonyos részeit a honlapnak tegyük fizetőssé. De ez utólagosan már nem működik, nem teheted meg visszamenőlegesen. Hirtelen azt mondom a Kovács családnak, hogy bocs, mostantól pénzért árulom a képeidet, amit te ingyen bocsátottál a rendelkezésemre?

Mekkora a honlap látogatottsága?

Naponta hatszáz-nyolcszáz ember kattint ránk, akik átlagosan 12 percig nézik a honlapunkat, ez kiugró eredmény. Most olyan átalakításban gondolkodunk, hogy ne csak helységnevekre, hanem kulcsszavakra is rá lehessen keresni, de ehhez utólag is címkézni kéne a fotókat. Talán az olvasók maguk is címkézhetnének. Szeretnénk a portált nemzetközivé tenni.

Amire büszke vagyok, hogy eddig nem jelentett fel senki, bíróságon se jártunk, pedig amit mi teszünk, teljesen jogszerűtlen, az első perctől fogva. A 75 évnél fiatalabb fotókat ugyanis nem hozhatod nyilvánosságra. Egyébként mutass egy hasonló fotósportált a világból - meglepő, de nem nagyon találsz!

Hogy lehet ez?

Egy normálisan működő demokráciában, amit régebben kapitalizmusnak hívtunk, ott egy ilyen honlap elképzelhetetlen, mert ott egy műalkotásnak, így egy fotónak is van értéke, ami pénzben kifejezhető. Az emberek arra szocializálódtak, hogy az ilyen típusú fotónak is értéke van. Nem csupán egy eldobandó halott tárgy. Én azért kaphatok magánszemélyektől képeket, mert egy megfoghatatlan poszt-szocialista világban lebegünk, ahol egy csomó mindennek nincs pénzben kifejezhető értéke. Ezért is gondolom úgy, hogy érdemes lenne kiterjeszteni a kutatást a volt szocialista országokra is. Lenne mit keresgélni.