A vasárnapi sorsfordító szavazáson győztek a nemek, és ezzel eldőlt, hogy a görögök nem akarják a már megszokott utat járni. Elég nagy maflás ez most Brüsszelnek és a megszorításokat hajszoló Európai Uniónak, és hatalmas lökés a megszorítás ellenes pártoknak. Viszont, Görögország haláltusája nem most kezdődött.
Ugyan a görögök heti átlagban 42 órát dolgoznak, ami még a német átlagnál is több 7 órával, de termelékenységben meg sem közelítik a németeket. A mediterrán lazaság a görögöknél korrupcióval, gyenge adóhatósággal és némi hazudozással, és csalással párosult. Ennek ellenére, azért önmaguktól talán nem jutottak volna ebbe a helyzetbe, kellett hozzá az unió is.
A KGST elől alhappolt Görögország
A részigazságok közt, tehát az a helyzet, hogy kicsit mindkét oldalnak igaza van. Íme, a görög válság hozzávalóinak a listája pedig a következő:
- A görög gazdaság, amely egy félkarú, féllábú, félszemű óriásként jellemezhető, tele gazdasági hiányosságokkal, ami pénzszóráshoz, korrupcióhoz vezetett, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a görög adómorál híresen gyenge.
- Eurózóna, mert az euróval nem kellett volna kísérletezni, erre több közgazdász is figyelmeztette az illetékes politikusokat, de akkoriban az uniós integráció olyan sebességgel pörgött, hogy politikai megfontolásból mégis létrehozták a közös pénzt.
- Ehhez már csak az hiányzott, hogy a több sebből vérző görög gazdaságot felvegyék ebbe az elit kísérleti projektbe, mert a görögök nem a kiváló gazdasági teljesítményük révén kerültek be az EU-ba, hanem azért, hogy elkerüljék Görögország KGST-csatlakozását, szóval így nem lettek a görögök a szocialista blokk legnagyobb kerékkötői.
- Apró adaléknak tűnhet ugyan, de az egészet még így is lehetett tovább fokozni azzal, hogy Európában a válság kezelését sikeresen elbaltázták.
Nagyjából ennek a 4 fő csapásvonalnak a mentén jutottunk el a múlt keddi részleges görög államcsődhöz, és a vasárnap esti népszavazós elutasítósdihoz.
A kísérleti orvosság, amit eurózónának hívnak
Az európai integráció mögött a német–francia Szén- és Acélközösség létrehozása óta egy olyan gondolat volt, hogy a különböző gazdasági és politikai funkciók nemzetek feletti egyesítése mindig új területek egyesítését fogja magával hozni, legalábbis elméletben. Innen származik az euró ötlete is, mert minek bajlódni a pénzváltással, ha amúgy is közös a piac?
A probléma csak annyi, hogy a politikai lelkesedés nagyobb volt, mint a gazdasági racionalitás. Ugyan a modell hasonlít arra, amit az USA-ban láthatunk, de Amerikától eltérően Európában az országok túlságosan különbözőek, sokféle nyelvet beszélnek, más az ízlésük öltözködésben, étkezésben, csajokban és még megannyi más dologban, plusz az unión belül a tőke és a munkaerő is sokkal korlátozottabban áramolhat, mint az USA-ban.
Azok a '70-es évek
A Nobel-díjas Milton Friedman a '70-es évek Amerikáját hozta fel példának, miért is kétes vállalkozás az eurózóna. 1973-ban a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete olajembargót hirdetett, és ezért a világpiacon iszonyatosan megdrágult az olaj. Ennek következtében az USA olajexportőr államaiban munkaerőhiány alakult ki, mert annyira fellendült a gazdaságuk, addig az olajimportra szoruló államokban durva munkanélküliség alakult ki.
Itt a helyzetet könnyen orvosolni tudták, hiszen a munkanélküliek gond nélkül találtak állást a munkaerőhiánnyal küzdő államokban, igaz, ehhez az is kellett, hogy az emberek hajlandóak voltak ezer kilométerekkel arrébb költözni a munka reményében. A nyelvtudás hiányában és a már említett különbségek híján a görögök aligha tudták volna mindezt kivitelezni, habár sokan elhagyták az országot 2010 után.
Ha mindenki jól jár, azt mindenki megszívja
Az euró bevezetése után az EKB (Európai Központi Bank) határozta meg az alapkamatot, amivel csak az a bökkenő, hogy ez érvényes volt a gazdaságilag meglehetősen különböző eurózóna egészére. Ez két dolgot eredményezett:
- Az egyik, hogy kvázi megszűnt a különbség az eurót használó országok államkötvényeinek kockázati besorolásában. Korábban a görög államkötvények kockázatosabb, de jobban fizető befektetésnek számítottak, mint például a német államkötvények, de az eurózónában eltűntek ezek a különbségek, így már a görögök is könnyebben juthattak pénzhez, és értelemszerűen könnyebben el is szórhatták azt. Ahol a görögök eltolták, hogy a nagy költekezések mellett nem igazán erőltették az adók beszedését.
- A másik pedig az, hogy korábban megfigyelhető tendencia volt, hogy a hitelezés észak felől déli irányba áramlott, az árfolyamkockázat megszűnésével pedig ez a folyamat is jelentősen felgyorsult. Ekkor lett hatalmas biznisz a spanyol és az ír ingatlanpiac vagy a magyar devizahitelek, például.
Ezek következménye, hogy a déli országokba hordott pénz a fogyasztást és a béreket is felnyomta, ez a folyamat jól megfigyelhető a németek és a déli országok fizetési mérlegeinek irányaiban is. Ebben a rendszerben az északiak egyre többet takarítottak meg, míg a déliek egyre többet fogyasztottak, és azt is jórészt külföldről. Ez okozta azt, hogy az északi tagállamok hitelezővé, míg a déli tagállamok adóssá váltak az egyenlőség rendszerében.
Ebből következik az is, hogy a görögök egy főre jutó GDP-je szélesebb körben kezdett el nőni – köszönhetően az olcsó hiteleknek -, majd a válság bekövetkeztével arra a szintre zuhant vissza, ahol normál esetben most tartana.
Szép kerek halmokban
Grátiszként az eurózóna szerkezete is ahhoz járult hozzá, hogy a görögök további adóssághalmokat szedjenek össze, az adóssághalmozást a görögök a '80-as és '90-es években is kimaxolták rendesen. A görögök mostani szenvedése annak is köszönhető, hogy a válságnak már alapból nagy, a GDP 110 százalékát kitevő államadóssággal ugrottak neki. A legnagyobb baj pedig az, hogy a mindenkori görög (politikai) elit az évtizedek során valahogy sohasem volt abban érdekelt, hogy ez a helyzet érdemben megváltozzon, vagyis a kinyitott pénzcsakra úgy maradt.
A válság 2008-as kezdetekor a görög állam kiadásai a GDP 50,6 százalékát tették ki, ami csak egy kicsivel haladja meg az eurót használó országok átlagát, a 48,06 százalékot. A probléma egyik forrása a korábban már említett, gyenge adóhatóság. A másik pedig az, ami még Angela Merkelnek is szemet szúrt, hogy a görögök átlagosan 57,8 éves korukban mennek nyugdíjba, ez a németeknél átlagban csak a 61. szülinap után következik be. Emellett a görögök túl sokat költenek a nyugdíjakra, és a pénz nagyon egyenlőtlenül oszlik el, a 65 évesnél idősebb nyugdíjasok – ez az ország egyötödét jelenti –, bőven az uniós átlag alatt kapnak, nagyjából 665 eurót (208 ezer forint), és ez az összeg Görögország egyik szegénységi küszöbe is egyben. A válság óta ugyan négyszer csökkentettek nyugdíjakat, mára az átlagos nyugdíj 700 euró (220 ezer forint).
Azonban vannak olyan iparágak, amiknek a nyugdíjasai jóval többet kapnak az államtól, például a bankárok, akik többet kapnak, mint a teljes utolsó munkabérük. De az sem tesz jót, hogy a görög államigazgatási dolgozók már 50 évesen nyugdíjba mehetnek.
Olimpiai ötkarika és korrupcióérzékelési indexes 69. hely
Korrupció tekintetében Görögország sokkal inkább tartozik a latin-amerikai országokhoz, mint Európához. A Transparency International Korrupcióérzékelési Indexe alapján Görögország 174 országból 2014-ben a 69. helyezett volt Bulgáriával, Brazíliával, Olaszországgal és Romániával holtversenyben, míg például Magyarország a 47. helyen végzett. Ráadásként az ország korrupciós indexe 2012-höz képest nem javult, hanem romlott.
A befektetői hangulatnak az sem tett jót, amikor 2009-ben a görög kormány bejelentette, hogy 13,6 százalékos lesz a költségvetési hiány, az is kiderült, hogy 2006-ban és 2007-ben is meghamisították az EU-nak küldött költségvetési számokat, tehát jóval nagyobb volt a görög deficit, mint amennyit bevallottak. Nem csoda tehát, hogy mindenki inkább a biztos megoldást választja, ezért erőltették a szigorú spórolást, és ezért esett egyik megszorító csomagból a másikba a görög gazdaság.
Ennek ellenére az IMF hajlik arra, hogy egy újabb mentőcsomag mellett elengedik a görög államadósság 30 százalékát. Bárhogy is lesz, az precedenst teremthet, de ha meglépik az államadósság-elengedést, akkor ne csodálkozzanak, ha a többi adós is beáll a sorba, és lemásolják a görög modellt.
