Harmadikos gimnazista koromban, ’18 januárjában az Educatio kiállítás miatt éppen Budapesten hűtöttük a lét. Nagyon élveztük, nagyfiúk voltunk a nagy fővárosban, cigarettáztunk, satöbbi.
Ráadásul a Független Diákparlament demót szervezett az Alkotmány utcába, ahová ma akkor se tudna, ha akarna: a tömeg a fagyos flaszteren skandálgatás helyett Nemzeti Tragédiánk Árkát volna kénytelen kerülgetni – bár szólnak érvek amellett, hogy ne kerülgesse, csak ugorjon végre.
De vissza hozzánk: tudtuk, hogy a tüntetésen a helyünk. Jöttek aztán mindenféle riporterek, elmondtuk nekik, mi van: túlterheltek a diákok, rossz minőségű a tananyag, sőt, tulajdonképpen az egész rendszer rohad, ilyesmi. Elmentek, mi meg tovább üvöltöztük, hogy „Semmit rólunk nélkülünk!”.
Aztán ugye, már utaltam rá, eltelt több mint négy év. Velkovics Vilmos Tanár Úr nevezetes mondatelemzése (ha emlékszik erre bárki) óta sok víz folyt le a Dunán. Megannyi változás! – gondolhatná valaki, aki nem itt töltötte ezt az időt.
A lelkész, az orvos meg a rendőr bementek a boltba, aztán kijöttek
Mert az öreg folyó furcsa folyó: néhol egy csepp sem mozdult, másutt a part is leszakadt. Remek példa az utóbbira, ahogyan lelkésztől onkológushoz (eddig legalább tárcán belül), onnan meg egy zsaruhoz vándorolt az oktatásügy. Előbbire pedig, hogy ez valójában semmin sem változtatott.
Az oktatási rendszer mindenfajta problémáiból egyet sem sikerült megoldani, és természetesen továbbra is mindent nélkülü(n)k. Van azonban egy árnyalattal jobb hír: már az újak szervezkednek, a Diákok a Tanárokért friss mozgalom, friss arcokkal, a motiváció megváltozott szerkezetével.
Öt középiskolás szervezett megmozdulást a Kossuth térre még márciusban, hogy kiálljanak sztrájkoló, esetenként polgári engedetlenséghez folyamodó tanáraikért. A tüntetés jól sikerült, az öt diák tehát ezen (meg a változatlan sérelmeiken) felbuzdulva tanévnyitásra összerántott uszkve hét-nyolcezer embert.
Say no to tüntike!
A tanulók problémáiról tanárok tarthatatlan helyzetére tolódott a hangsúly oroszlánrésze, az elégedetlenség katalizátorává a döntéshozói fülek süket cinizmusa, a fő szervező erővé pedig a szolidaritás lépett elő. Ennek (is) köszönhetően olyan koordinált, fegyelmezett és értelmes tüntetést sikerült összehoznia péntek délután-kora este az egyelőre rutinos tömegmozgatónak biztosan nem nevezhető mozgalomnak, amilyenre régen láttunk példát.
Semmi tüntike, semmi bulika. A középiskolás diákok nem tévesztették össze elégedetlenségük szikár kifejezését valami musicallel, pedig ez a ragály az utóbbi években szervezett tüntetések – a rabszolgatörvény elleni tiltakozás jónéhány szakaszát leszámítva – majd’ mindegyikét megfertőzte.
Rendes tanárnak rendes bért
Pénteken azonban – az elmés szervezésnek köszönhetően – folyamatos skandálás mellett vonult az egyébként fegyelmezett embertömeg a Szent István Bazilikától a Fővám térig. Az út jelentős része a Váci utcán vezetett, ahol a Csodálkozó És Luxusbevásárlását Megszakítani Kénytelen Külföldi Turista karaktere állandó kísérőjelenséggé emelkedett.
Közben váltotta egymást a Kossuth-nóta és a „Gyertek velünk!”, de nem volt hiány „Szabad ország, szabad oktatás!”-ból sem. A tömeg akkor érhette el a csúcsot – korlátozottan megbízható, személyes becslésem szerint –, amikor a Fővám térre ért, ahol aztán a beszédek előtt egy darabig még folytatódott a skandálás.
Többször elhangzottak a követelések is: megoldás a tanárhiányra, tanítható és tanulható mennyiségű és minőségű tananyag, élhetőbb iskolai körülmények és figyelem az oktatásügynek. Nem túl hosszú lista, megjegyezhető – ami az egész tüntetésre igaz volt.
Nincs tanár, nincs jövő
Becsengettek, aztán a szónokok feltűnően rövid, velős beszédekkel tüzelték a tömeget: Molnár Áron színészt, aktivistát (noÁr) örömmel fogadta a tömeg, kissé mesterkélt performanszát az Örkény színházas Nagy Zsolt annál élvezhetőbb felszólalása követte.
Előbbi az önszerveződés fontosságáról beszélve könyvet ajánlott – majd dobott – a tömegnek, mielőtt előadta volna Tanulni akarunk című opusát, utóbbi fél percnyi mikrofonba krákogás és hörgés után, mondván, oktatás nélkül most ennyit tudott volna közölni, közös köszönetet vezényelt mindenkinek: tanároknak, szülőknek, óvónőknek, diákoknak.
Utánuk a Szabadság hídra feszített nyolcszor négyméteres kockás molinót egy különítmény, majd minden érintett csoportot reprezentálva négyen szólaltak fel: egy tanár, egy szülő, egy budapesti és egy vidéki diák. Kiderült az is, hogy a diákok négy budapesti gimnáziumnál vasárnap éjjel tiltakozásul virrasztást tartanak.
Kicsengettek
Az utolsó, igen összeszedett beszédet az ekkorra kissé fáradt, itt-ott már a földön ücsörgő, lassanként fogyatkozó tömegnek az egyik szervező, Strbka Anna mondta el. Jó érzékkel szólított kitartásra, a lelkesedés megőrzésére, hiszen hiába borús a helyzet, „ez az esemény egy ünnep”, mert rengetegen itt vannak. „Senki nincs egyedül.” – zárta szavait, majd felhívta a színpadra „az oktatási rendszer rabjait”.
A fehér maszkos, rabláncon egymás után lépdelő, „BÉR”, „FIGYELEMHIÁNY” és egyéb efféle feliratokat cipelő diákok furcsa látványát tetézte a naplemente utáni félhomály. A performansz után még mindig nagyszámú tüntető széledni kezdett, velem együtt, furcsa érzésekkel.
Egy dolog biztos: ezek a srácok most valamit másképp csináltak, mint mi akkor, ’18-ban. És noÁr (az ember, nem a mozgalom) figyelemhiányos pörgése ide-oda, jól másképp.
