Szombathely négy ismert szombathelyi zenészével találkozunk egy délelőtt. Kellemesen süt ránk a júniusi nap, a szomszéd asztaloknál a színészek próbára gyülekeznek. A közös hullámhossz már az első pillanatoktól kezdve megvan. Úgy hívják, hogy a zene szeretete.
Miért is ülünk mi most itt?
Prieger Szabolcs: Szilveszterrel és Kocsis Petivel korábban is sokat találkoztunk, és mindig felvetődött, hogy nem kellene-e valamit csinálnunk együtt. Mindig abban maradtunk, hogy nem. Aztán két évvel ezelőtt kiderült, hogy mégiscsak vannak szabad kreatív kapacitásaink. És belevágtunk. Később csatlakozott hozzánk Gyuri, akit szintén nagyon régóta ismerek. Azt nem tudtam, hogy ilyen jó hangszerelő és producer lesz, de azt igen, hogy jó zenéket hallgat. Végül énekesnőnk, Szandra érkezett. Nagyjából egy éve kezdtünk el komolyabban próbálni, szóval nem egy kapkodós projekt. Most jutottunk el oda, hogy bemutatkozunk a nyilvánosságnak is, annál is inkább mert két koncertünk is le van kötve. Június 21-én Győrben játszunk a múzeumok éjszakáján, szeptember 6-án pedig egy nagy ingyenes koncertünk lesz Szombathelyen.
Essünk gyorsan túl a bemutatkozáson.
Varga György:
Tipikus gyermekkori kezdés az enyém egy karácsonyra kapott szintetizátorral. Később egy ismert szombathelyi hanglemezboltban dolgoztam, ahol szívtam magamba a zenét, és ott álltam neki zenekarozni is. Leginkább popzenét játszottunk, és volt tíz évem, amit sikerült is elég jól meglovagolni. Csak közben volt némi ellentmondás a fiatalkori várakozások és a valóság között, így aztán következett néhány év szünet. Ekkor kerestek meg Szabiék. Most főleg a technikai dolgokért vagyok felelős, de részt veszek a dalszerzésben és a hangszerelésben is. A színpadra nem akarok felállni, valahogy nem hiányzik.Dénes Szilveszter:
Szabi töritanárom volt az oladi általános iskolában, emlékszem, egyszer kaptam is tőle egy Anima-lemezt, a Shalomot, tizenévesként pedig abba a lemezboltba jártam, ahol a Gyuri volt az eladó. Együtt hallgattuk Roni Size-t és LTJ Buckemet a kilencvenes évek közepén. 16 éves korom óta zenélek, főleg gitáron. A legtöbben a Tizenhétből és részben a Jazz Warriors-ból ismernek, az utóbbiban már basszusoztam is. Ezt követte a Soulution, ahol Szandrával és Petivel játszottam. Aztán amikor ennek is vége lett, úgy gondoltam, jöjjön az otthoni zenebütykölés, de ez nem elégített ki, és örültem a megkeresésnek, annál is inkább, mert most először érzem úgy, hogy pont olyan zenét csinálunk, amilyet már 16 évesen szerettem volna. A korábbiakat is szerettem, csak mindig volt valami, amihez igazodni kellett: táncoltatás, egy szubkultúra kiszolgálása vagy hasonló. Itt meg az a legfontosabb, hogy mi zenészek érezzük jól magunkat.
Alföldi Alexandra: Zenei általánosba jártam, ahol hegedültem hat évig, a kórussal sokat utaztunk, hogy aztán a középiskolában ne találjam meg a helyem. 18 éves voltam, amikor láttam egy felhívást, hogy énekesnőt keresnek. Erre aztán mégsem én, hanem a húgom jelentkezett, de valahogy mégis eljutottam Riba Márióhoz, akivel felvettünk néhány dalt. Emlékszem, azt kérdezte, hogy milyen stílust választanék magamnak, ha csak rajtam múlna, és meg azt válaszoltam, hogy olyant, mint az Anima. De aztán másban próbáltam ki magam: volt pop, rock, reggae, saját dalok, feldolgozások és vendéglátás. Ez utóbbit szívesen hagytam abba, amikor szólt Szabi. Azt hiszem, most megtaláltam a helyem.
Prieger Szabolcs: 25 éve csinálom testvéremmel, Zsolttal az Anima Sound Systemet. Számos dalt írtam közben, amelyeket az Anima ezért vagy azért nem használt fel. Részben ezekből építkezünk. De ez nem egy ellenprojekt, most is csinálom, ha tehetem az Animát és a jövőben is szeretném, az az életem része, bár az elmúlt években Zsolt tette bele energiát. Voltak szabad vegyértékek, és úgy éreztem, itt az ideje, hogy megvalósítsak valami sajátot. A legutóbbi próbákon már éreztem, hogy beértünk: lassú, fekete-fehér, kicsit trip-hopos zenét csinálunk. Erre kevesen fognak táncolni, inkább csak bólogatni!
Te vagy a zenekarvezető?
P. Sz.: Ez így nincs kimondva, de a többiek általában elfogadják, amit mondok.
És a dobosotok nincs most itt, ugye?
D. Sz.: Igen, ő Kocsis Péter, bent volt a Tizenhétben és a Solutionban, amióta az eszemet tudom, együtt zenélek vele. És mellékesen Szandra férje.
Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megkérdezzem: mi a zenekar neve?
P. Sz.: Hangmező.
Az tetszik, hogy magyar. És szándékosan nem kérdezem meg azt a klisét, hogy honnan a név. Vagy kérdezzem meg?
D. Sz.: Ne kérdezd!
P. Sz.: Magyar nevünk van, mert magyar dalszövegekkel dolgozunk: a legtöbb hallgató így könnyebben tud azonosulni velük. A zenekarnévvel az ember persze soha nem elégedett, de azt úgyis a zene tölti meg tartalommal, amire számos hazai példát lehetne felhozni. Egyébként nagyon nehéz jó magyar szövegeket írni.
Mikor a szerkesztőségben egyeztettünk a heti munkáról, azt mondtam rólatok, hogy afféle helyi szupergroup vagytok. Ez nagyon rossz szó?
D. Sz.: Borzasztóan rossz szó, de hízelgő.
A.A.: Nekem jól esik.
P. Sz.: Majd interjún kívül mondok valamit ezekről a hasonlatokról. De maradjunk abban, hogy nem tartjuk magunkat annak.
D. Sz.:
Mindannyian több formációban megfordultunk, és sikereket is elértünk, de kevésbé látványos szerepeket vállaltunk, ezért is sántít a szupergroup. Mondhatni, szerettük megfogni a munka nehezebb végét.
Tapasztalt zenészek vagytok, sok színpadi évvel mögöttetek. A lelkesedés és a kreativitás nem kopik meg az évek alatt?
P. Sz.: A kreativitás és a lelkesedés nem úgy működik, hogy mondjuk 23 és 32 év között van a csúcson, és utána alábbhagy. Inkább lépcsők vannak. A stagnálás után az ember gyakran úgy érzi, hogy valamit nagyon csinálnia kellene. Szerintem mi most ebben a fázisban vagyunk. Kétségkívül vannak mögöttünk olyan tapasztalatok, ami miatt óvatosabban kezdtük ezt felépíteni, és nem rohantunk fel azonnal a színpadra. De van bennünk egy erős hit, és szeretnénk megmutatni az embereknek, hogy mit is csinálunk.
A. A.: 16 évesen az ember még hévvel áll neki, aztán egyre inkább ésszel. Szerintem a lelkesedés nem változott.
V. Gy.: Az évek mindenképpen lezúzzák az embert, ez kikerülhetetlen. A lelkesedés és a motiváció más, reálisabb forrásokból táplálkozik.
D. Sz.: Engem motivál, ahogy együtt dolgozunk. Általában Szabi hoz egy dalt, amit Gyurival nekiállunk boncolni, alakítgatni, aztán elküldjük egymásnak, mindenki hozzászól, alakítgatja, aztán együtt alakítgatjuk, szöveget írunk rá stb. Van egy kialakult, komoly munkarend, és nem ad hoc módon működnek a dolgot. Nekem ez tetszik, és ezt a működést az évek hozták meg.
Mikor lennétek elégedettek az új zenekarral?
P. Sz.: Ha odajönnél a szombathelyi koncert után, és azt mondanád, hogy ez jó volt. És minél többen odajönnének. Ezzel a típusú zenével ma Magyarországon nagyon nehéz stadionokat megtölteni, de szeretnénk minél több emberhez eljutni. Fontosak az emberi visszajelzések.
D. Sz.:
Van egy víziónk a zenéről, amelyhez képest a mai fősodor fényévekre van. Szeretnénk az emberközeli ízt visszahozni a popzenébe.V. Gy.: Amikor egy zenekar úgy igazából nekiáll dolgozni, általában eljön az a pont, amikor el kell döntenie, hogy idomul és készít valami nagyon mait, modernt, ami nagyobb eséllyel tetszik a nagyközönségnek, vagy megrántja a vállát, és azt mondja: legyen inkább lutri, és csináljuk azt, ami tényleg jön. Mi a második utat választottuk, és szerintem egyikünk sem bánta meg. Az első már többünknek megvolt, és abba bizony bele lehet fásulni.
P. Sz.: Mondok egy példát. A legtöbb zenekar arra törekszik, hogy egy szám legyen 3 perc 20 másodperces, mert az rádióbarát. Nálunk meg ha van egy jó zenei ötlet, akkor először négyperces lesz a dal, aztán öt és hat. Az a legfontosabb, hogy nekünk tetszen. Ha másnak is tetszik, az külön öröm.
A. A.: Számomra nincs konkrét cél vagy határ. Kicsiben elkezdjük és megyünk a nagy felé, remélem, minél messzebbre jutunk.
V. Gy.: Én már akkor tök elégedett lennék, ha az ország kisebb klubjaiban fel tudnánk lépni.
D. Sz.: Nekem már az is siker, ha az emberek fülébe vissza tudjuk tenni ezt a másik hangzást.
P. Sz.: Tényleg nem az a lényeg, hogy az X Rádió játssza-e a számunkat vagy nem. Örülnénk neki, persze, de nem szabad úgy nekiállni, hogy a zenénk trendi legyen és eladható. Saját utunkat járjuk, és ha az kisszínpadokat jelent, attól az még lehet egy remek történet. Ebben az a szép, hogy a nulláról építjük, annak a tudatában, hogy már megjártuk a nagyszínpadokat.
