Ha rápirítunk valakire, hogy gondolkodás nélkül soroljon fel öt olyan dolgot, ami eszébe jut Japánról, akkor a rizs és a karate mellett jó eséllyel megemlít olyasvalamit is, aminek - ha csak érintőlegesen is, de - köze van az úgynevezett kawaii-hoz. Ez a szó fordításban annyit tesz, hogy "aranyos", viszont egy össztársadalmi jelenségre is használják: a távol-keleti nép átlagon felüli, a nemzeti kultúrába szervesen beépült vonzódását jelenti az infantilis cukiskodáshoz.
Ebben benne van a gyermekded öltözet a habos szoknyácskákkal, az állatfigurás hátizsákok, az ölelgetnivaló mesekarakterek, meg a pink szín mértéktelen használata - vagyis minden, ami édes, és ártatlan, és fényévekre van a világ gonoszabbik felétől.
Sharon Kinsella brit professzor szerint a kifejezés ezt a jelentését a hetvenes években nyerte el. Eleinte a gyerekszerű írásmód kezdett terjedni a fiatalok körében, majd ez csapott át a popkultúra valamennyi szegletébe, hogy nem sokkal később a komplett divatot is leigázza - amolyan tisztalelkű ellenpontként az álnok amerikanizálódással szemben. Gügyögés mesterfokon. Hogy ez mit jelent ma, ahhoz elég a kawaii fashion keresőszóra ráguglizni.
És megérkezett Hellóék Kittyje
Ugyanekkor, a diszkó és az űrszondák indításának évtizedében, a gejl hullámot meglovagolva tört be a köztudatba a japán Sanrio vállalat száj nélküli masnis macskája, ami akkora hype-ot kavart maga köré, hogy 2010-re már évi ötmilliárd dollárt hozott a konyhára. Hello Kitty ma gyakorlatilag a kawaii elsőszámú hőse, akinek nevét ruháktól az informatikai eszközökig, éttermektől a komplett repülőgépig (igen, nem beszélünk félre) több mint ötvenezer termék viseli magán. Meg persze a főbb ismertetőjegyeit is, aminek legabszurdabb példája talán ez a tajvani szülészeti klinika.
Ennyi cukiskodást senki nem bír sokáig
Ha hihetünk a The Atlantic cikkének, akkor a '90-es évek új generációja - vagy legalábbis egy részük - elégelte meg ezt a csapból is folyó, cérnaszálhangon nyünnyögő és rózsaszínbe csomagolt mézesmázat, a nyakból lógó pandákat meg a hajba tűzött pillangókat, és ezzel megágyaztak a kimo-kawaii műfajának. Amiben a karakterek ugyan még mindig édesek valamennyire, de már groteszk vonásokkal is rendelkeznek.
Az írás szerint ennek az archetípusa volt a korai internetmémként elhíresült táncoló baba, ami ugyan Amerikában született meg 1996-ban, de hamarosan már egy japán Toyota-reklám főszereplője lett. A manga képregényből rajzfilmsorozattá avanzsáló Coji-Coji már egyértelműen szürreálisabb vizekre evezett, de az igazi bizarrforradalmat nem más hozta el, mint:
Gloomy Bear.
Ez a maci ugyan abban a jól megszokott színárnyalatban játszik, ami alapesetben a tüneményesség fokmérője, valójában egy két méter magas(nak elképzelt), betegesen erőszakos medvéről beszélünk, ami megmentőjét, a Pitty nevű kisfiút rendszeresen terrorizálja, amíg annak vére nem serken. A hivatalos oldalán meg egyenesen a bőrébe bújva ruházhatjuk meg a szerencsétlent.
2006-ban érkezett meg Kobitodukan név alatt egy rakás nyomasztó arcú törpeszerű lény, Nameko, a furcsa gomba, de a műfaj egyik csúcsa az Alpaca Evolution nevű mobiljáték, aminek főszereplője meg egyenesen az ijesztő cukiság csimborasszója, az a fajta, amit úgy mutatnánk meg legfőbb ellenségünknek, hogy előtte elszívatunk vele két gramm füvet. A leizzadós para garantált!
Amerika is beszállt a buliba
Azt már nem fogjuk megtudni, melyik hatott előbb a másikra, de hogy az Egyesült Államok kreatív (felnőtt?) meseipara is megbirkózott a feladattal, hogy olyan karaktereket szüljön meg, amiknek láttán feszengeni kezdünk a fotelben, az biztos. Spongyabob, Beavis és Butthead, Boci és Pipi vagy a Simpson család mind-mind a kedvesség eltorzulását testesítik meg.
De a japán kormány szállt be a legjobban a buliba!
A felnőttesen kurtán-furcsa kimo-kawaii annyira kezdett elterjedni, hogy már a döntéshozók is alkalmazni kezdték: Kumamoto Prefektúra például pár éve megalkotta a saját kabaláját, Kumamont, ami hatékony idegenforgalmi húzásnak bizonyult, hiszen általa sikerült arcot adni a környéknek, és odavonzani a turistákat. 2012 első félévében már 120 millió dollár értékben adtak el mindenféle szuvenírokat Kumamon arcával - pedig az sem éppen barátságos, inkább emlékeztet egy magát feszültre amfetaminozott grizzlire a hajógyári sziget néhai buliparadicsomából.
Ahogy az Atlantic cikke rámutat, beszédes tény, hogy már egy kormányzat is inkább dönt a szokásos mederből kilépő szokatlanság, mint a jól bevett báj mellett. További példák erre itt és itt - ők is hivatalos kabalák, legyenek bármennyire horrorisztikusak.
A kimo-kawaii lassan, de biztosan eléri a kawaii elszaporodási szintjét, egyre több figura kerül be reklámokba, a helyi popsztárok pedig sorra fedezik fel a bizarrkodásban rejlő potenciált. Hogy mi jön ezután, azt lehetetlen megjósolni, addig viszont örüljünk, hogy a japánokat nem csak habcsókból faragták!
