Két szitokszó létezik a fotográfiában: az egyik a művészet, a másik a jóízlés
- mondta egy interjúban Helmut Newton, és pofátlanul jól is hangzik ez a gondolat. Az 1920-as születésű, és kilenc évvel ezelőtt meghalt fényképész akkora lábnyomot hagyott a fotográfia huszadik századi történetében, hogy azt sem kikerülni, sem átugrani nem lehet, de igazából hülyeség is volna ilyet tenni. Az a tűréshatár-nyalogató, frivol, kultúrsznobok arcát szado-mazo bőrkesztyűvel paskoló hozzáállás, amit a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években magáévá tett (vagy hát tulajdonképpen ő maga volt), ma már lépten-nyomon visszaköszön a reklámfotókon és divatmagazinokban, vagy hogy más ne mondjunk, a manapság túlcsordulásig ajnározott Terry Richardson is rengeteg merített belőle, és nem ő volt az egyetlen.Hogy 250 képe most egészen nyár közepéig a Szépművészeti Múzeum falait ékesíti, nagyon nagy dolog, hiszen olyan volt ő a műfajának, mint David Lynch a filmnek vagy Aldous Huxley a sci-finek: talán egészen másféle képeket látnánk ma a legmenőbb magazinok hasábjain, ha ő nem hozta volna létre például a saját kiadású folyóiratát, a négykötetes Helmut Newton’s Illustratedet, amit azért csinált, hogy kiszakadjon a megrendelői igények diktálta keretek közül. És igen, ezeknek a képeit is láthatjuk Budapesten.
Már az 1987-ben kiadott első felvonás (ami a Szex és hatalom címet kapta) is iszonyúan erős fekete-fehér pillanatokat vonultat fel, az úrias férfiruhába öltöztetett, égetően szuggesztív tekintetű Sigourney Weavertől a félmeztelenül drótkerítésbe kapaszkodó és tekintetét a messzeségbe vető Alexander Godunovig, de a folytatás, az Egy kiállítás képei máris tovább vetették a sulykot - ehhez Berlinben és Los Angelesben fotózott modelleket, titkárnőket, ápolónőket, légi utaskísérőket, mindannyiukat anyaszült meztelenül.
Csapzott punciszőr, mankó, dominák
Akad itt szívecskés párna a húsos combok között, bőrkanapéra támaszkodás akár slamposan is, és két Playmate, akik közül az egyik éppen fonogatja a másik haját: utóbbi zaklatottan-szomorúan néz a kamerába, előbbi pedig szőkés, csapzott punciszőrével mászik bele a kép közepébe. Aztán farönköt cipelő pucér nő, mankóval bicegő pucér nő, szexklubban nyakörves férfi által megfigyelt csevegő nők - bocs, dominák -, miközben egy fekete maszkos alak a plafonról lóg alá láncon.
Mégis minden annyira természetesnek tűnik: a beszűrődő napfény által megvilágított jeleneteket mintha csak csípőből csípte volna el, pedig állítólag rettentően szeretett pepecselni a beállításokkal (ezért is "tanácsolták" el, amikor a nácizmusban fürdőző Németországot elhagyva Szingapúrban próbált fotóriporterkedni, ezt a feladatkört két hétig bírta csak). Egyszer azon lamentálunk, hogy mindez mennyire spontán - főleg amikor a ruhátlan hölgyek egy szimpla utcán tűnnek fel -, a következő pár másodpercben pedig már ott tartunk, hogy hihetetlenül átgondolt. Nem nehéz e két, furcsa módon egymást erősítő következtetés között hullámozni a fotói alapján.
A (jól meg)fizetett mesterlövész
És akkor itt van még a Gun For Hire, azaz "fizetett mesterlövész" sorozata - saját magát nevezte így, hiszen olyan kiemelkedő divatcégek, mint a Chanel, Yves Saint Laurent, Versace megbízásából is fényképezett, de még így is adódott lehetősége kreativitásának kibontására a művészet es a kommersz határán, hiszen szerencséjére sok magazin szerkesztőségében lelt szövetségesekre, akik értették és elfogadták szokatlan, olykor egyenesen nyugtalanító ötleteit - amikkel valószínűleg nem csak közönségét, de még magát is meglepte néha. Az biztos, hogy divatfotó nem volt még ennyire szürreális, mint nála.
Vannak például fotói, ahol a modell arcára polaroidképet ragasztott, amin persze szintén a modell arca van, csak kisebb méretben; de látunk közöttük markológépre hajoló, betontáblák előtt kabátjának gombjával szinte szerencsétlenül bíbelődő, szobában egy benyúló kéz mellett telibevakuzott, vagy éppen csúnya fejet vágó modelleket. De vannak olyan alanyai, akiknek még az arcát sem látjuk, vagy mögöttük egy férfialak fekszik a földön ki tudja miért, vagy egy búvárruhás óriás terpesze alatt guggol éppen az így eltörpülő modell. És van, hogy még a saját árnyalakját is rákomponálja a képre - vagyis mindent simán megtesz, amit amúgy nem szabadna a divatfotó-kánon szerint.
A kategorizálhatatlan
Helmut Newton mégsem csak divatfotós: öt évtizednyi munkásságát nem lehet kategorizálni. Van benne divatfotó és alkalmazott fotográfia, glamúros giccs és ébenfekete elegancia, fogyasztói társadalom és annak megtagadása, voyeurizmus, ember-gép-kapcsolat, és így tovább - a feministák szerint szexista volt, ő viszont azt mondta magáról, hogy feminista, mert a gyengébbik nemet erősként ábrázolta.
Így vagy úgy, a nem mindennapi kiállítást mindenkinek ajánlott felkeresnie, akit akár leheletnyit is megérint az a szó, hogy fotográfia, hiszen az egyik legnagyobb alakja jött el képek képében, és marad egészen július 14-ig. Addig is merítsenek ihletet mobilos fotóinkból, amik a helyszínen készültek.
