A leningrádi születésű hegedűs, Aleksey Igudesman és a koreai-amerikai zongorista Richard Hyung-ki Joo együtt tényleg felülmúlhatatlanul szórakoztató jelenség. Tizenkét évesen találkoztak először a Yehudi Menuhin Iskolában, Angliában, és aztán szoros barátság alakult ki köztük. Ahogy ők mondják, akkor jöttek rá, hogy nem egyedül vannak a világukban. Első önálló estjük, a Little Nightmare Music 2004-ben született, azóta több műsoruk is készült, ezekkel turnéznak. Újabbnak számítanak a szimfonikus zenekarokkal közös fellépéseik, amelyekbe komolyabb zenei betéteket is belecsempésznek.
Ezen az estén a szombathelyi szimfonikus zenekar is odatette magát, profizmusban és lazaságban méltó partnereik lettek. Mikor láttunk klasszikus zenészt csellón lovagolni? Szteppelő vonósokat vagy napszemüvegben áriázó fúvósokat? Megoldották a szombathelyiek:)
Magyarországon kevesen ismerik Igudesmant és Joot
Magyar nyelvű posztot sem igen találni róluk, nemhogy cikkeket. Nekem jó pár évvel ezelőtt egy Angliából hazaköltözött barátnőm mutatta meg őket, sorra jöttek a videók, azóta, ha röhögni vágyom, rá-rákeresek. A gyerekeknek is bejött. Ennél egyszerűbb módon ránevelni őket a zene szeretetére nem is lehet. Közelharcot vívtak azért, ki jöhessen el velem a koncertre. A sorsoláson a kisebb, a hétéves győzött, aki a Youtube-ról ismerte már a poénok jó részét. (Reggel óta Mozartot énekel, James Bonddal keverve, és a régi hegedűmet nyüstöli (azt mondjuk nem kéne.)
Igudesman és Joo Magyarországon először itt, a Bartók Teremben koncertezett, pedig tíz éve top duónak számítanak Európában. De ez sem jelent semmit. Vagy csak annyit, mázlink volt, hogy épp ide és nem Debrecenbe hívták őket.
Alig van különbség az AC/DC és Mozart között
Nemcsak komédiások, virtuóz zenészek is, repertoárjukban az a szép, hogy Mozart és Rahmanyinov mellett a James Bond-film zenéje is elfér, alig van különbség az AC/DC és Mozart között (csak egy kotta megfordítása az egész). Olyan könnyedséggel folynak át egymásba zenei műfajok, ahogy a színpadon a nyelvek: a hegedűs többnyire németül, a koreai-amerikai angolul, néha egy-egy német félmondattal löki a dumát. Közérthetően. Nekik meg mindegy. Meg is kérdezik: milyen nyelven szeretné a szombathelyi közönség, ha az este folyna. Aztán, mivel nincs egyértelmű válasz, lesz ilyen is meg olyan is, öröm a végeredményt hallani:) Közben egy-egy magyar szó is belekeveredik.
Hogy milyenek, az a videókról is átjön, ugyanakkor élőben az élmény nagyságrendekkel mélyebb. A Youtube „slágerekből” is szépen kapunk, Mozart-Bonddal indítanak, a porszívós (itt jobb híján seprűs) jelenet is kihagyhatatlan vagy a zongorista kis kéz - nagy kéz dilemmája, vagy a kung fu hegedülés, és karate-stílusban előadott Liszt-zongoramű.
Fityiszt mutatnak önmaguk mesterségének, határokat feszegetnek, van verekedés, fikapöckölés. Mit tűr még el egy klasszikus színpad? Mi vicces, hol a komoly és könnyűzene határa?!
Nincs nagy búcsúzkodás sem: leírhatatlanul nagy taps, teljes siker. Lazán megköszönik, megnyugtatnak, lesz ráadás, de több taps nem kell már, mert éhesek, és szeretnék végre megkóstolni a magyar gulyást. Viszont sok zenekarral dolgoztak már szerte a világban, de a szombathelyi volt a „best of”.
Szóval, maradjunk ennyiben: Mozart will survive!