Trenyikné Szekeres Eszternek és családjának végérvényesen elege lett a jáki lőtéren újra és újra kitörő, s a nyugalmukat folytonosan feldúló fegyverropogásból. A fiatal kismama - férjével egyetértésben - éppen ezért úgy döntött, hogy aláírásgyűjtésbe kezd a normális állapotok visszaállításáért. Azt szeretnék elérni, hogy az illetékesek, kezdeti lépésként, korlátozzák a lövészetek idejét, egyúttal szorítsák vissza a nagy kaliberű fegyverek használatát, végül pedig szólítsák fel a lőtér bérlőjét, hogy keressen más megoldást az objektum elhelyezésére.
A család - mivel csak egy kőhajításnyira lakik a lőtértől - különösen sokat szenved a minduntalan felugató puskák és pisztolyok zajától. Trenyikné Szekeres Eszter - akivel otthonában beszélgetünk - azt mondja, ha megszólalnak a fegyverek, az ő utcájukban szinte elviselhetetlen az órákon át tartó feneketlen csattogás és durrogás, de jól hallhatók a dörejek még a távolabbi faluközpontban is.
Ilyenkor az állatok, különösen a kutyák, azt se tudják, hova meneküljenek, a csecsemőket, a kisgyerekeket nem lehet kivinni a szabadba, de a felnőtteket is alaposan megviseli a szűnni nem akaró hangzavar. Ráadásul minden jel arra mutat, teszi hozzá a kismama, hogy egyre inkább elszaporodnak a lőtéri mulatságok. A helyzet odáig fajult, hogy most már a hét bármely napjának bármely szakában kitörhet a lövöldözés.
A helyhatóság nem illetékes
Trenyikék természetesen nem az aláírásgyűjtéssel indították el a lőtér megregulázását célzó akciójukat, először a falu polgármesteréhez és jegyzőjéhez fordultak a panaszukkal. Azt hozták fel érvül, hogy egy lőtérnek - még ha valamikor megkapott is minden szükséges engedélyt - semmi keresnivalója nincsen lakott területektől 100-150 méteres távolságban.
Azt is leszögezték, hogy szerintük - ha felszólalt eddig valaki a lőtér ellen, ha nem - a pihenéshez való jog nyilvánvalóan felülírja a sportoláshoz való jogot, különösen akkor, ha az utóbbit mások aránytalan zavarásával gyakorolják. A polgármester és a jegyző azonban mosta kezeit, eleveníti fel a közelmúlt történéseit Trenyikné Szekeres Eszter. Egyöntetűen kijelentették, hogy a helyhatóság nem illetékes, éppen ezért nem is tehet semmit az ügyben. A lőtér felügyeleti szerve ugyanis a Szombathelyi Rendőrkapitányság, az ottani illetékesek szabják meg a működési feltételeket, hozzájuk kell tehát fordulniuk a panaszosoknak.
Mi magunk furcsálljuk kissé a jegyző és a polgármester elutasító magatartását. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy az önkormányzatok, a tisztségviselők, s a képviselők azért vannak, hogy a legjobb tudásuk szerint intézzék a polgárok ügyeit, s hogy ilyesfajta esetekben is a segítségükre legyenek, elvégre nekik - elvileg - sokkal nagyobb az érdekérvényesítő képességük. Felvetésünkkel Trenyikné Szekeres Eszter is egyetért, de - mint mondja - az ő történetük is azt bizonyítja, hogy a magasztos elvek gyakran semmit sem érnek a való világban. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint az aláírásgyűjtés, s a majdani ív eljuttatása a rendőrség megfelelő osztályára.
A jáki polgárok nem igazán akarnak hozzászólni a lőtér ügyéhez. Bárkit állítunk és kérdezünk is meg a faluban, az alaposan meggondolja, mit válaszoljon. Sokan azzal ütik el a dolgot, hogy őket nem zavarja a fegyverzaj, mert messze laknak a lőtértől, míg mások - ugyanebből az okból - még csak nem is hallják a puskaropogást. Akadnak olyanok is, akik együtt éreznek a lőtérhez közeli utcák lakóival, de egyesek eléggé ellenségesen szólnak - nevet természetesen nem említve - az ügy kirobbantóiról.
Használjanak füldugót!
Egy középkorú asszony például azt mondja, hogy a lőtéri zajok semmiségek, még csak beszélni sem érdemes róluk. Szerinte arra jó példa csupán ez a felhajtás, hogy egyesek szeretnek akadékoskodni, feljelentgetni, akkor is, ha semmi okuk rá. Egy idős, de határozott néni pedig egyenesen füldugót ajánl az okvetetlenkedőknek. A lövés zajjal jár, nem?, kérdezi tőlünk magasra húzott szemöldökkel. Na ugye, mondja, miután bólintottunk az igazsághoz híven. Hát akkor használjanak füldugót! Találkozunk persze olyan emberekkel is, akik egy cseppet sem szimpatizálnak a lőtérrel, de ők is eléggé szűkszavúnak bizonyulnak, szinte mindnyájan annyit mondanak csak és nem többet, hogy aláírják majd a tiltakozók ívét.
Szemes István jáki polgármestertől elsőként azt kérdezzük meg dolgozószobájában, hogy az önkormányzat miért utasította el kapásból Trenyikék panaszát. A polgármester nem tagadja, hogy a család többször is megkereste őt magát és a jegyzőt is, de mindketten úgy ítélték meg, hogy a kérésük nem a köz akaratát fejezi ki. Egyedül ők panaszkodtak a lőtéri zajok miatt, senki más, a falunak meg, ugye, több mint 2500 lakosa van. Ezért nem karolták fel az ügyet.
Szemes Istvántól később azt is megtudjuk, hogy a 30 éves múlttal büszkélkedhető lőtér az önkormányzaté, s hogy az üzemeltetője a helyi lövészklub. Az objektumot azonban nemcsak ez az egyesület használja, hanem a falu három vadásztársasága is. Mi több, újabban egyre több szombathelyi sportoló is itt hódol a szenvedélyének, elsősorban azért, mert a megyeszékhelyen folyamatosan szűkülnek a lehetőségeik. Való igaz tehát, hogy az utóbbi időben elég gyakran - valamelyest még az eddigieknél is többször - szólnak a fegyverek Jákon, mondja a polgármester. S az is tényvalóság, hogy olykor szombaton és vasárnap is hangos a lőtér, a legtöbb versenyt ugyanis hétvégéken rendezik meg.
A polgármester azt is készségesen elismeri, hogy a fegyverropogás zavarhatja a lőtérhez közeli utcák lakóit. Az objektumot azonban nem lehet csak úgy ukmukfukk - ahogyan Trenyikék gondolják - máshová telepíteni. Persze ha valaki adna 20-30 millió forintot, akkor az önkormányzat örömest építene egy új lőteret a falutól tisztes távolságban, de ez - beláthatja mindenki - csupán fantazmagória.
Éppen ezért, szögezi le határozottan Szemes István, a jákiaknak a továbbiakban is el kell viselniük a lövészetekkel járó zajt, ha lehet ilyet mondani: együtt kell élniük vele. Egyszerűen nincs más megoldás. Egyébként meg, teszi hozzá a polgármester, az embereknek nem árt ám meggondolniuk azt sem, hogy hol vesznek házat, vagy éppen építési telket. Érdemes alaposan feltérképezni a terepet. S ő maga úgy tudja, hogy a Trenyik család tisztában volt azzal, hogy hová költözik.
