Jánosháza 2013. július 15-től városnak mondhatja magát, Áder János köztársasági elnök ezzel a nappal kezdődően adta meg a megtisztelő címet az addigi nagyközségnek. Tréfás kedvű emberek nyomban el kis keresztelték a helységet Áderjánosházának, bizonyítva, hogy a magyar - ahogyan úgynevezett magas helyeken újabban igen gyakran és büszkén emlegetik - nemcsak találékony, a jég hátán is megélő fajta, de humora is van, nem kell a szomszédba szaladnia egy kis iróniáért.
Az első kísérlet
Keresztes István polgármester - bár még csak el sem mosolyogja magát, amikor előhozom neki Áderjánosházát - nem találja különösebben sértőnek a kaján településnevet. Ellenkezőleg, azt mondja, hogy benne van humor a szóban, azt el kell ismerni, de a dolgok azért mégsem ilyen egyszerűek.
A polgármesterrel hivatali szobájában beszélgetünk Jánosháza nagy eseményéről, a várossá válásról, az idáig vezető útról, s a jövő terveiről. Az igaz, vág bele a többszörös első ember, hogy a település a szó szűk értelmében egyik napról a másikra lett város, hiszen a lakók július 14-én mint falusi emberek tértek nyugovóra, aztán 15-én reggel városiakként ébredtek fel, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, rengeteg munkát kellett elvégezni az elmúlt időben.
Ez rendben is van, de vajon kinek, mikor, és miért jutott eszébe, hogy jó lenne pályázni a városi címre? Keresztes István - aki 2003 óta vezeti a települést - azt mondja erre, hogy az utóbbi tíz évben meglehetős fejlődést produkált a falu, ráadásul csinos, igazán városias külsőt is öltött, éppen ezért egyértelmű volt az ő, de a képviselő-testület számára is, hogy feltétlenül meg kell pályázni a városi címet, amint lehetőség nyílik rá.
S már tavaly eljött a megfelelő alkalom, úgyhogy Jánosháza egy pillanatig sem tétovázott, azonnal beadta a kérelmét. A vezetők úgy kalkuláltak, ha elnyerik a címet, akkor valamikor augusztus huszadika környékén tartják meg a városavató ceremóniát, így hát még az ünnepi programot is jó előre kidolgozták. Magától értetődően úgynevezett „B” tervet is készítettek arra az esetre, ha valamilyen fatális okból mégis elutasítanák őket.
Fontos intézmények
Sajnálatos módon aztán a „B” terv lépett életbe, hiszen az illetékesek - a közigazgatás átszervezésére hivatkozva - lefújták az eljárást, tavaly mégsem adományoztak városi címet senkinek. Arra a felvetésre, hogy a közigazgatás átszervezésén kívül az is közrejátszhatott az eljárás leállításában, hogy a mindenkori hatalom jobban szeret a választások előtti évben városi címeket osztogatni, Keresztes István azt válaszolja: nem nagyon hiszi, de akár ez is benne lehetett a pakliban.
Mindazonáltal az biztos, hogy a közigazgatási átalakítás roppant nehéz, fáradságos, és eléggé hosszan tartó munkával járt, nekik maguknak is alaposan feladta a leckét. Ez azonban már a múlt, nem is érdemes vele foglalkozni, a lényeg az, hogy idén januárban újra megpályázták a városi címet, s most sikerrel is jártak.
Ebben maradunk, aztán sorra vesszük azokat az intézményeket, szolgáltatásokat, miegyebeket, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy település városnak mondhassa magát. Vajon közülük melyek találhatók meg az új városban, és melyek nem? A legfontosabb intézmények Jánosházán is a lakók rendelkezésre állnak, így a polgármester, talán egyedül az okmányiroda hiányzik. Az önkormányzat reményei szerint azonban csak átmeneti lesz ez a hiányosság, mert tervbe vették az iroda mielőbbi létrehozását.
A városban amúgy van két iskola, egy állami és egy egyházi intézmény, takarékpénztár, óvoda, művelődési ház könyvtárral, postahivatal, korszerű rendelőintézet gyermek-, házi- és fogorvosi szolgáltatással, laborral, fizioterápiával, védőnői szolgálattal. Természetesen gyógyszertár is működik a városban, sőt, jövőre átadják a régóta hiányolt rendőrőrsöt is, a nevelőszülői otthon pedig egyenesen egyedülálló a régióban. Ebben a kiemelkedő színvonalú intézményben öt család él s nevel negyven, amúgy állami gondozásra szoruló gyermeket a saját lányaival, fiaival együtt.
Csak az nem dolgozik, aki nem is akar dolgozni
Hát a munkalehetőségekkel hogyan áll a vadonatúj város? Mert az is elengedhetetlen ám - legalábbis Magyarországon történelmileg úgy alakult -, hogy a lakók zöme azért meg tudja valahogyan keresni a kenyerét a saját településén. Különösebb gond nincsen, mondja a polgármester, Jánosházán és környékén még mindig találnak munkát az emberek, nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy csak az nem dolgozik, aki nem is akar dolgozni.
Az örvendetes, egyúttal meglepő hír után az iránt érdeklődöm, hogy mi nincsen Jánosházán, ami feltétlenül elkelne egy városban. Mozi és gimnázium például, feleli az elöljáró, na meg egy kisebbfajta szálloda is jól jönne. A gimnázium és a mozi már nagyon régen, a nyolcvanas években megszűnt, s az utóbbira - Keresztes István szerint - manapság nincs is igazán igény. Hotelre viszont annál inkább szükség lenne, s a város tervei szerint - egy úgynevezett határon átnyúló projekt segítségével - előbb-utóbb meg is épül ez a fogadó.
Igen, de vajon miféle látnivalókat kínál a város, vajon mit kellene feltétlenül megnéznie a turistának, annak a vándornak, aki megszáll a majdani fogadóban? Melyek a város nevezetességei? Mert a város egészen biztosan nem igazi város nevezetességek nélkül. A legfőbb látványosság, így a polgármester, az Erdődy várkastély, amelynek első írásos említése 1510-ből való, de amely - sajnálatos módon - jelenleg megviselt állapotban, üresen vár arra, hogy felújítsák.
Megtekintésre érdemes még az 1734 körül épült római katolikus templom, a Ritter múzeum, aztán a Szent Vendel kápolna, amelyről először 1510-ben emlékeztek meg írásban, s remek kirándulóhely a közeli Kissomlyó hegy is. Egyszóval: ha Jánosháza nem tobzódik is nevezetességekben, szégyenkezésre azért nincsen semmi oka.
Rémhírek
Nem beszéltünk még arról, éppen ezért megkérdezem, hogy miféle anyagi előnyökkel jár, ha egy község várossá avanzsál. Egyes társadalomkutatók szerint nem túlságosan jelentősekkel. A várossá válás inkább a polgármestereknek fontos, hiszen az ő presztízsüket növelheti meg leginkább egy ilyesfajta előrelépés.
Keresztes István másként látja ezt a kérdést. Hát hogyne lennének anyagi előnyei a várossá válásnak, mondja kissé értetlenkedve. A városi normatíva például jóval magasabb, mint a falunak járó, a pályázati lehetőségeket pedig egyszerűen össze sem lehet hasonlítani. S azt sem szabad elfelejteni, hogy a befektetők is egészen más szemmel néznek egy városra, mint egy falura.
Ő maga pedig egyáltalán nem azért küzdött, dolgozott annyit a városi cím megszerzéséért, hogy a saját pecsenyéjét sütögesse. Ellenkezőleg, csakis a település érdekeit tartotta szem előtt. Mindazonáltal büszke arra, s ezt egy percig sem tagadja, hogy Jánosháza az ő idejében lett faluból város.
S hogy mit szólnak a népek a várossá váláshoz? Mindenki máshogy éli meg a dolgot, mondja Keresztes István. A többség örül neki, de akadnak olyan emberek is, akik mindenféle rémhírekkel heccelik a többieket. Egyesek például azt híresztelik, hogy mostantól drágább lesz a víz, meg hogy megnőnek az adók, és így tovább. Természetesen ezek az állítások úgy badarságok, ahogyan vannak, szögezi le a polgármester, egyetlen szó sem igaz belőlük. S ezt ő maga a helyi tévében is egyértelművé tette, hadd lássanak tisztán az emberek.
S mikor lesz a nagy nap, a városavató ünnepség?, kérdem aztán a polgármestertől. Augusztus 17-én, feleli Keresztes István, hozzátéve, hogy már javában tartanak a protokolláris és a kulturális műsor előkészületei is. S meghívnak-e valamely nagy embert, úgynevezett jeles közéleti személyiséget a ceremóniára? Természetesen, bólint a polgármester, aztán igazi meglepetéssel rukkol elő. Azt szeretnék, mondja, ha maga a köztársasági elnök, Áder János avatná Jánosházát várossá.
Egy bátor ember
Később, miután fotós kollégámmal elbúcsúzunk a polgármestertől, mi is nekiindulunk, hogy megtudakoljuk, hogyan vélekednek a népek a várossá válásról. A népek szívesen szóba is állnak velünk, elmondják a magukét, de csak egyetlen ember hajlandó névvel vállalni a véleményét. A többiek - más-más okokból - szigorúan névtelenséget kérnek, fotót pedig a világért nem engednek készíteni magukról.
Az egyetlen bátor ember Kovács József köztisztasági dolgozó, önkormányzati alkalmazott, ő nyilván úgy gondolja, hogy nincs semmi félnivalója. Az apró termetű, jó beszédű dolgozó azt mondja, nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy város lesz Jánosháza, s nem marad meg továbbra is nagyközségnek. Az igaz, tér ki egy kicsit a részletekre is, hogy a falu sokat fejlődött az utóbbi években, javult az utak állapota, jobb lett a közvilágítás, és haladt egy kicsit a közművesítés is, de Jánosháza még most is nagyközség inkább, mint város.
S nemcsak ő lepődött meg a hirtelen várossá váláson, mondja jobb mutatóujját sokat sejtetően felemelve a barátságos dolgozó, hanem mások is, jócskán, nem egy embert hallott erről beszélni jártában-keltében. De nem baj ám, hogy város lesz az ő falujából, biztosít bennünket, s győzi meg önmagát Kovács József, mert Jánosháza azért megérdemli a rangot.
Nem árt vigyázni
Egy középkorú házaspár is szívesen szóba áll velünk, s miután elmondjuk, mit szeretnénk tőlük, a férj és a feleség is határozottan leszögezi, hogy ők maguk nemcsak csodálkoznak a várossá váláson, de egyenesen rossz viccnek tartják a cím megadását. Az összes ismerőse csak nevet ezen az egészen, mondja a feleség, nem is akarják elhinni a történteket.
Jánosháza mint város?, néz ránk hitetlenkedve. Hiszen ebben a faluban semmi élet nincsen! Régebben még voltak bálok, mindenféle összejövetelek, de ma már vége ennek a világnak. Rengeteg az üresen álló ház, egyre kevesebb a gyerek, s munkalehetőség is alig van. Az emberek nagy része csak vegetál, nem jár sehová, begubózik… Hát pont most kell Jánosházát várossá emelni? Ekképpen sorolja kifogásait a kicsit nekihevült asszony, mi meg csak hallgatunk, igaz, mást nem is tehetnénk.
Kis idő múlva megpróbáljuk rávenni a házaspárt nevük elárulására, de udvariasan elutasítanak bennünket. Az itteni fideszes vezetőséggel nem árt vigyázni, mondják, nem nagyon tűrik a más véleményt, a kritikát. Rögtön megtalálnák a módját a megtorlásnak. Úgyhogy ne is haragudjunk.
Városi asszony
Mi nem is haragszunk, hanem - illendő búcsú után - odébbállunk, annak a két csinos asszonynak meg valósággal megörülünk, aki ugyancsak hajlandó velünk elbeszélgetni. A hölgyek is azonnal megtiltják nevük megjelentetését, de nem azért, mert tartanak valamitől, hanem azért, mert szerények, egyszerűen szeretnének inkognitóban maradni. Hamar kiderül, hogy tetszik nekik a településük, különösen a terebélyes központi park, s hogy nincs különösebb bajuk a várossá válással sem, de azért néhány súlyos hiányosságra is felhívják a figyelmet.
Nincs a városban se bölcsőde, se egy nagyobbacska bevásárlóközpont, pedig mindkettőre nagy szükség lenne. S az is sokat segítene az embereknek, ha a gyógyszertárban valahogyan megoldanák a helyettesítést, mert a személyzet szabadsága idején - mint ezekben a napokban is - nem lehet orvosságot vásárolni a városban. Továbbá étterem sincs errefelé se égen, se földön, pedig legalább egy jófajta vendéglő nélkül egészen biztosan nem lehet meg egy város.
Beszédesebb, pörgősebb beszélgetőpartnerünk utoljára azt is a tudtunkra adja, hogy ő bizony nagyon büszke arra, hogy most már városi polgár. A fia nemsokára megnősül, folytatja ugyancsak büszkén az anya, egy közeli faluból hoz magának feleséget. Mondtuk is a jövendő kis menyemnek, meséli meleg mosolyok közepette a lelkes asszony, hogy hamarosan városban laksz ám! Városi asszony leszel te is! Ez olyan nagy boldogság, szerintem… Legalábbis engem azzal tölt el.
