Más városokban a slam poetry klubok versenyein nincs kötött téma, mindenki arról és úgy ír szöveget, ahogy neki jólesik. Szombathelyen viszont már a kezdetektől fogva, hónapról-hónapra ki van adva a téma, ami ez alkalommal a kényszer volt.
Ironikus maga a gondolat, hiszen alapból ad az embernek egy kényszeres keretet, hogy az ötletét beleszuszakolja egy bizonyos tartalmi előírásba. A havi estek látogatói pedig írnak, mintha muszáj lenne, kényszeresen.
Az estek elején mindig szabad a mikrofon. Most az ország különböző pontjairól is érkeztek előadók a szombathelyi Sportházba, hogy néhány percet a színpadon tölthessenek.
De igazából ez az egész nem áll meg a mikrofonnál, a tapsnál, a vakító fényeknél - tényleg nagyon azok lehetnek, hiszen minden fellépő megjegyezte, hogy nem lát a színpadról semmit.
A slam sokkal több a jól komponált szövegeknél és a köréjük épített előadásoknál. És ez a Vas megyei kis csapat ezt nagyon jól tudja.
A klubest előtti este a Spriccben ültek össze, színpad nélkül megvitatni az előadások kiaknázhatatlanságát, szétszedték és összerakták egymás szövegét, hogy a legjobb legyen.
Sokan azt gondolják, a fiatalok csak a telefonjaikban élnek, nincs saját véleményük, gondolatuk. De az ország legtöbb nagyvárosának van saját slam poetry csapata, akik középiskolás korosztályú fiataloktól kezdve egészen az idősekig összefognak mindenkit, akit érdekel a kultúra, a szókimondás, nem rémül meg mások és a saját érzelmeitől sem.
Ugyanis itt nem csak mások legmélyebb gondolataiból kaphatunk egy-egy szeletet, hanem általa mindig egy kicsit többet tudhatunk meg magunkról is.
