Költözni kemény dolog az elején. Dobozolni be, vinni, emelni, nyígni vele lépcsőfordulókban, dobozolni ki, aztán priorizálni, hogy mi hiányzik még, és honnan lesz, illetve mikor.
Aztán költözni egy idő után felvillanyozó lesz, bár ez már nem a költözés része, hanem a lakberendezésé. Egy kis IKEA ezen a szombaton, egy kis kertészet a következőn, mert kell két sárkányfa, meg még pár kaspónyi zöld valami, kéne viszkispohár, kéne valami vintage térkép a Galeria Savariaról, kéne tisztességes izzó a lehangolóan lassan kifényesedő kompakt fénycsövek helyett, hopp, még mindig nincs a JYSK-ben az a szék, amit egy hónapja kutatok, azaz de, van, csak kiállítási darab, tessék visszafáradni egy hét múlva.
És persze van az az ember, akit a szépérzéke jobban hajt, ezért képes az egyik legalapvetőbbet a sor végére hagyni - a mosógépvásárlást. Ez vagyok én.
Ami persze nem azt jelenti, hogy egy büdös állattá vedlettem, és inkább elrohasztottam magam az otthondizájn míves oltárán a csupamocsok ruháimban.
Hanem annyit, hogy önkiszolgáló mosodába jártam. Filmekben meg fotókon láttunk ilyet eleget: küszöbtől mennyezetig húzódó üvegtáblák mögött vidám amerikaiak olvasgatnak felületes magazinokat, míg a gönceik tisztulnak a batárnagy ipari mosógépekben. Budapesten is van már cég, ami több helyre is kiépített ilyen egységeket, és ha egy éve valaki azt mondja, hogy néhányszor én is egy ilyenben fogom eltüntetni a foltokat a pólóim hónaljából, akkor tapsolva röhögöm körbe - de hát a hülye agyam úgy hozta, hogy ne a mosógépvásárlást tartsam előrébb valónak egy szép képkeretnél. Az utóbbit mégsem tudom átmenetileg megoldani, de a mosást igen!
Örültem is, hogy felfedeztem ezt a páratlan lehetőséget a közelemben, nem messze a Keleti pályaudvartól, ráadásul a kiguglizott infók szerint nevetségesen olcsón: három sör áráért háromszor annyi ruhát moshatok ki, mint egy sima otthon mosógépben. Ami nemsokára nekem is lesz, de ott még nem tartok. Mert ugye az esztétika. Az volt sürgősebb.
Csakhogy ami gondolatban az ötvenes évek tengerentúli aranykorának kiterjesztéseként pislákolt, azt a Magyar Valóság úgy törte porrá, mint Orbán Viktor a saját szavazóinak reményét egy jobb világra. A hely első felkeresésekor tágas-fényes, barátságos tér helyett nyomasztókékre festett falak és egy félkésznek tűnő álmennyezet nyomasztásában zakatoltak a lomha mosógépek, vidám amerikaiak helyett gondterhelt környékbeliek hozták sporttáskában a mosandót, a szemem pedig egy gyereksarokra tévedt, aminél lehangolóbbat csak nagyon régen láttam.
A lehangolódást aztán a sarokba hevenyészetten beszórt, ócska barna bőrkanapék közé ékelt, törlőkendőt talán sosem látott asztal erősítette fel az alábbi csendélettel:
A már tiszta ruháimat elszomorodottan pakoltam ki a gigantikus dobból. Ez azóta háromszor történt meg, harmadszorra már utoljára. Egy héttel később vettem egy mosógépet. Azóta is eszembe jutnak a bebotorkáló emberek, akik inkább egy magyarosított Bukowski-regénybe illettek, mint a fogpasztamosolyú amerikai álomba. De valahogy néha azóta is visszavágyom, és nem a mosógépek miatt, hanem hogy legalább a hátukat meglapogassam: lesz jobb.
