A minap beugrottam egy illatszerboltba, és meglepődve fedeztem fel az egyik polcon a Kolynos fogkrémet.
Egyből beugrott a gyermekkorom, amikor anyu ezzel dobta fel a fogmosást. Illetve nemcsak a fogmosást, hanem az egész meglehetősen szürke és reménytelen kommunizmust.
A Kolynos akkor minimum háromszor annyiba került, mint az Amodent és a többi hazai üdvöske, de megérte, mert a szabadság és egy jobb élet ígéretét hordozta. Mint a banán vagy a farmernadrágok, amelyeket nagymama húga küldött San Franciscóból.
A rendszerváltással aztán eltűnt a Kolynos, vagy legalábbis az én szemem elől, és bevallom, nem is nagyon hiányzott.
Most viszont itt van, és nem háromszor annyiba, hanem harmadannyiba kerül, mint a menőbb versenytársak, így gyorsan bezsákoltam egyet.
„Lám, ennyivel jobban élünk” – vontam le a konzekvenciát, amit este azzal egészítettem ki, hogy „ennek azért más íze van”.