Délelőtt olvasóink szemével mutattuk meg 
„Lubickoltunk” a hóban 2021. January 17. 11:20 a havas világot, így estére pedig a profi lencséjén át látjuk ugyanazt, de mégsem egészen. A profi tudja, hogy a lehető legkisebb, csúszásra alkalmas hó esetén a szombathelyiek ellepik a hegyüket, a dombnak is kurta lankát az emlékmű alatt, mert így tesznek már emlékezet óta.
Itt szánkóztak az apáik, az apáik apái és azoknak is mindenféle ősei. Itt szánkózott a mai nagyapa, a fia és az unokája, a szánkók suhanása, a kacajok és zsivajok ugyanazok csak más alakban. A ma szánkázók között nem egy akad, aki először, látott havat, és olyan is, aki már sokadszor. Csak a járgányok változnak, a ruházatok, a szemek csillogása örök, mint ahogyan a hó is.
A domb azért van akkora magas, hogy fölülről lehet innen látni a várost, befogni a tekintettel, mennyit is nőtt tavaly óta. Hízott-e, karcsúsodott, van-e új ruhája. Ilyenek mind kifigyelhetők a domb tetejéről, ahová így télvíz idején másképp úgysem menne fel az ember. A hó tehát varázserejű, olyat is odavisz a dombra, akinek máskor ilyesmi eszébe se jutna.
S míg az emberek kurjongatnak, sikongatnak a suhanás közben, s tán háromszorosan, hogy a karanténból kiszabadultak, a profi fotós tudja, hogy teleken, főleg havas napokon a tavat is fel kell keresnie, ahol ilyenkor csöndek vannak. A hártyásodó jégen gubbasztó madarak, akik igaz szívekkel várják a tavaszt ilyenkor, mert nem tudják milyen is szánkázni a dombon, suhanni sebesen.
De ők pedig fityiszt mutatnak a szánkóhoz, s így földhöz kötött embernek, szállnak föl a levegőégbe, és beleolvadnak a fehérségbe egészen. Ilyen az, ha Szombathelyen havazik, és bizonyára ilyen mindenhol máshol is, de ez a miénk, hogy ismerjük egészen, minden buckáját neki. Mert a domb a miénk, és a madarak is, a tó is. Szombathely a miénk egészen. (Ha rákattint a képre, még rengeteget talál a galériában.)
