Sosem volt ilyen nehéz cikket elkezdenem a Szigetről. Nem azért, mert sok cefrét locsoltam volna magamba előző nap, a 790 forintos sörár azért eléggé visszaveti a tempót, ráadásul éjfélkor már a Margit körutat koptattam hazafelé. Nem. Azért nehéz elkezdeni, mert valahogy minden eddiginél jobban kicsúszik az évről-évre kijáró újságíró kezei közül Magyarország Legnagyobb Imázsépítő Fesztiválja.
Látja, hogy jaj de jó, hát tényleg felaggatták a beígért 40 kilométernyi díszkivilágítást (van egyáltalán ennyi kilométer a Szigeten?!), áll a szelfi-robot, a Rubik kocka alakú bár, meg a sok látóidegpengető dekoráció, továbbá lehet egymásnak feszülni görgős bicikliversenyen, óriáskereken szédelegni, meg sok egyéb vicces dolgot művelni. Jelmezekbe bújni, mindenekelőtt.
És mindeközben kénytelen újra ráébredni a tendenciára, hogy a koncert már csak amolyan járulékos szórakozási forma, ahol további vicces dolgokat lehet művelni, felfújható dolgok dobálásától a felszabadult folyadéklocsolásig. Kicsit nyomasztó érzés végigmenni a programkínálaton, és azt látni, hogy összesen van annyi izgalmas előadó, hogy azokkal egyetlen napot kényelmesen meg lehetne tölteni, ugyanazon a színpadon. De maximum kettőn.
És akkor még ezek a furcsa külföldiek is!
Mindennek tetejében eddig soha nem tapasztalt mélységben bicsaklott meg a nyugati országok társadalmairól kialakított, idealisztikus aurával körbefuttatott képem. Például hol van az a híres haladó szellemű sorbanállás, amikor organikusan alakul ki az S-alakzatokban kanyargó embervonal? Sehol. A szigetes Nemzeti Dohánybolt előtt így akadályozza a szabad, liberális mozgást Európa:
És még? Például találkoztunk egy belgával, aki meg volt győződve róla, hogy amit az Unicum színpadon hallunk épp, az nem valami lejárt szavatosságú drum & bass, hanem techno. És minket is meg akart győzni (drum & bass volt). És még? Találkoztunk egy franciával, aki a késő esti Deadmau5-veretés közben elengedett béna poénunkra, miszerint mennyire hibátlan ez a Skrillex, odalépett közölni, hogy ez Deadmau5. Jobban örültünk volna, ha azzal lép oda, hogy ez egy béna poén volt.
Még szerencse, hogy volt nekünk Queens Of The Stone Age
De tényleg, az egyetlen mentőöv ezek között a furcsa, humortalan, tigrisjelmezes, sorba állni képtelen európai liberális fiatalok között a nap koncertje volt, ahol végre fellazultak a keretek. Mondjuk nem is kellett műfajokról vitatkozni vagy sorbanállni. A stoner rock kaliforniai ügyvivői ezzel nyitották a sort, élükön a vörös üstökű rock & roll bivallyal, Josh Homméval, majd ezzel folytatták, a koncert ötödik percében már a koncert közepében voltunk és izzadtunk a rugózástól.
Amikorra elértünk a Little Sisterig, már állt a bál, a húsdarálóban zajlott a pogó, nem is lehetett volna jobban megágyazni a lehengerlő, hedonista szerhasználó szuperslágernek, a súlyosan riffelő Feel Good Hit Of The Summernek, ami a
nicotine, valium, vicodin, marijuana, ecstasy and alcohol
(a kórusban a sorok között pedig a kokaint is említve) egyike lett a zenekar legvitatottabb dalainak - holott ők nagyon okosan állást sem foglalnak a felsorolt tudatmódosítók mellett vagy ellen, rábízva ezt a közönségre, egyfajta attitűdkísérletként. Amikor tizennégy éve megírták, akkori albumuk végére képzelték el egy poénos mantraként, de annyira jól működött, hogy a lemez nyitószáma lett.És működött most is, a maga kicsattanó erejével, ahogyan a többi zene is, kár, hogy nem teljesen a színpaddal szemben állva már összekásásodott a hangkép, de a zenekar képességeit jól mutatja, hogy még így is sikerült magamra szednem a színpadról áradó vadorzó energiából.
Tisztességesen tökös show volt, ami után fél órával hiába kínlódta szét magát a prosztó stadionelektró nagykövete, Deadmau5 ugyanott, mi félmosollyal a szánk sarkában eltoltuk a biciklit. Persze azért Skrillexet ma nem hagyjuk ki, egy kis cirkuszra nekünk is szükségünk van!
