Van valami különösen szombathelyi abban, hogy egy zajzenével kísérletező festő-performer egy bábos előadáson keresztül beszél az időről, a körforgásról és a bezárt ajtókról. A PUK Csoportból ismert Barnamás, polgári nevén Poprócsi Barnabás, több mint húsz éve építi saját abszurd univerzumát technozenéből, kátrányból, festékfröccsenésekből és furcsa történetekből. Június 12-én a Bohém Klubban mutatja be Céllövölde című báb-performance-át a Bloomsday programsorozat részeként. Ennek apropóján beszélgettünk vele arról, hogyan lesz egy sci-fi rajongóból performanszművész, miért szeret bezárni minden ajtót a nézők előtt, és miért fontos néha megállítani az időt.
Hogyan kerültél annak idején a PUK Csoportba?
A történet valójában a zenével kezdődött. Már a kétezres évek elején technót hallgattam, főleg azt a minimál irányt, amit akkoriban nagyon kevesen kerestek Szombathelyen. Sokáig olyan érzésem volt, hogy egyedül ülök a szobámban a zenékkel, amiket olvasok, vagy a könyvekkel, amiket olvasok.
Aztán egyszer lementem egy pincébe, ahol valami underground eseményt szerveztek. Minimál techno szólt, jungle is. Pont az, amit kerestem. Ott ismerkedtem meg Adriánékkal és a későbbi PUK-os társasággal. Ez valamikor 2001 körül lehetett.
Amikor az ember hasonló gondolkodású emberekre talál, egyszerűen felbátorodik. Jöttek a performanszok, a kiállítások, a zenei események. Balaton környékén, Budapesten, Szekszárdon, később Ausztriában és Németországban is.
Már akkor is alkottál?
Persze, csak akkor még más formában. Németországba költöztem, ott kezdtem el igazán kísérletezni a festészettel. Volt egy időszak, amikor CD-tokokkal dobáltam a festéket a vászonra.
Tényleg. Kinyomtam a festéket a tok sarkába, aztán néhány méterről hajigáltam a vászon felé. Néha egy elhagyatott lakótelep szökőkútjánál dolgoztam. Elég furcsa látvány lehetett kívülről.
Később hazahoztam néhány vásznat, szétszedtem, átalakítottam őket, és elkezdtem olajjal dolgozni. Aztán jött a kátrány. Egyszerűen lenyűgözött az a mély fekete szín. Azóta is használom.
A zajzene mikor érkezett meg az életedbe?
Tulajdonképpen mindig ott volt a háttérben. Már a PUK kezdeti időszakában is.
Az utóbbi években kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Most már együtt gondolkodom a zajzenéről és a képzőművészetről. Nem különálló dolgokként tekintek rájuk, hanem ugyanannak a világnak a részeiként.
A performanszoknál mikor jött az a pont, amikor önálló történeteket kezdtél létrehozni?
Amikor rájöttem, hogy a történetek nem hagynak békén.
Ha van egy jó történet, miért maradna a fiókban vagy a szobasarokban? Miért ne láthatná más is?
A PUK-os társaság közben családosabb lett, nehezebb lett összehozni a közös munkákat. Ezért elkezdtem úgy dolgozni, hogy én rakom össze az egész előadást, a többieknek pedig csak néhány órára kelljen bekapcsolódniuk.
A lényeg mindig az volt, hogy ami jó, az kerüljön megmutatásra.
Az előadásaid gyakran teljesen abszurd világokban játszódnak. Ezek honnan jönnek?
Ha nagyon művelt választ akarnék adni, azt mondanám, hogy talán Jules Verne-től.
Tizenkét éves korom körül faltam a Verne-regényeket, aztán jöttek a sci-fik, a Star Wars, később Dosztojevszkij. Egy idő után már nem volt elég az, hogy felszáll egy űrhajó és megérkeznek az idegenek.
Elkezdtek érdekelni a csavarok. Az abszurd fordulatok. Azok a pillanatok, amikor a történet váratlan irányba fordul, és hirtelen minden más értelmet nyer.
A műveidben egyszerre van sci-fi, humor, dráma és abszurd. Ezek mennyire tükrözik vissza a személyiséged?
Szerintem ezek önálló életet élnek.
Ha van szerepem bennük, akkor inkább bábáskodó szerep. Az ember segíti megszületni az anyagot, aztán az anyag visszahat rá.
Én csak szeretem csinálni. A lelki világom inkább a munkafolyamatban jelenik meg. Abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.
A közönséggel is furcsa viszonyod van. Néha bevonod őket, máskor mintha szándékosan kizárnád őket.
Ez tudatos.
Volt idő, amikor rájöttem, hogy érdekes lehet minden kaput bezárni. Szembesíteni a nézőt azzal, hogy nincs kapaszkodó.
Aztán később lehet nyitni. Megmutatni, hogy van remény.
Szeretem azt a helyzetet, amikor valaki azt kérdezi: „Ez meg mi volt?”
Nem baj, ha nem esik le rögtön a tantusz. Sőt.
Nem félsz attól, hogy minden néző teljesen mást visz haza az előadásból?
Épp ellenkezőleg. Ez jó.
Szerintem azok a művek érdekesek, amelyek egy kicsit zavarba ejtenek. Nem egyértelműek, nem szájbarágósak.
Lehet, hogy valaki rögtön érti. Lehet, hogy csak évek múlva. Lehet, hogy soha.
A művészet szerintem nem egyszerre érkezik meg mindenkihez.
Sokszor visszatér nálad az idő és a körforgás motívuma.
Hadilábon állok az idővel.
Az élet tele van határidőkkel, leadásokkal, kötelezettségekkel. A művészet nekem valami egészen más.
Egy megállás. Mintha egy pillanatra átadhatnád valakinek az időt. Azt mondanád: tessék, most álljunk meg egy kicsit.
Mitől jó egy műalkotás?
Attól, hogy nyomot hagy.
Nem feltétlenül rögtön. Nem látványosan.
Hanem úgy, hogy egyszer csak rájössz: valami benned maradt abból a zenéből, abból a filmből vagy abból a képből.
El van vetve egy mag, és ott marad. Ha egy mű képes erre, akkor már tett valamit.
Milyen ma performanszt csinálni Szombathelyen?
Nehéz, de szerencsére van a Bohém – köszi Dávid (Szerdai Dávid a szerk.) –.
A Bohém Klub ma az egyik legszabadabb hely ilyen szempontból. Ott lehet kísérletezni, játszani, próbálkozni.
Persze voltunk a főtéren is. Egyszer például egy létra tetején álltunk a felhők között, királyokat játszva.
Nem mondanám, hogy tömegek gyűltek körénk. De ez is része a történetnek.
Szerinted milyen Szombathely viszonya a kultúrához?
Szerintem ez mindig embereken múlik.
Ha van valaki, aki elég makacs, elég kitartó, és hisz abban, amit csinál, akkor lesz kultúra. Ha nincs ilyen ember, akkor nem lesz. Én legalábbis így látom.
Aki a báb-performance után még maradna a halastóban, annak jó hír, hogy az este elektronikus tánczenei programmal folytatódik: a Bohém Klub udvarán Symphora, Hrathvoh és Blanqui lép fel. Emellett bemutatják a Céllövölde/Csacsicsillár egyik fontos ihletforrását, az időközben egészen barátságtalan méretűre, 1295 oldalasra duzzadt Ulysses kiadást is.