„Elég a kifogásokból, valamit most már mozognom kellene!” – dünnyögöm magamnak vasárnap reggel, de mivel kint valami havas latyak esik az égből, megadom magamnak a felmentést a futás alól. „Jó, akkor legyen az uszoda” - határozom el, amúgy is megígértem szilveszterkor, hogy közelebbről megnézem, mi lett a 2,2 milliárdos felújítás vége.
Beszórom a hátizsákba a felszerelést, magamra kapom a bakancsot, és nem sokkal a 9 órás nyitás után már villantom a Szent Márton-kártyámat a pénztárnál.
Egészen megörülök és meghatódom, amikor kiderül, hogy a pénztáros hölgy még emlékszik rám, kicsit magyarázkodom, hogy miért nem látott egy éve, aztán felveszem a szekrénykulcsot, leadom a télikabátot, és nemsokára az öltöző lehangolóan kopott szekrényeinél toporgok.
Egy régi ismerős öltözik mellettem, néhány szót váltunk munkáról, családról, közben örömmel állapítom meg, hogy ismerősöm humora a régi.
Ahogy az egész uszoda a régi.
Aki felületesen olvasta a híreket, még azt hihette, 2,2 milliárd forintért itt valami csoda történt, és a város úszni járó polgárai végre 21. századi környezetben róhatják a hosszakat.
Nos, erről szó nincs, a TAO-s pénzekből megvalósult sportberuházásból az uszoda látogatói ugyanis vajmi keveset látnak. Nemcsak az öltöző, de a zuhanyzó részleg is rémesen lepattant, olyannyira, hogy ide bekukkantva határozom el, hogy megírom az élményeimet.
Ha egy külföldi véletlenül úszni akar Szombathelyen, az valószínűleg kisebb sokkot kap a látottaktól: a mocskos padlótól és csempéktől, az özönvíz előtti, rettenetes műanyag székektől. A medencetérbe érve keresem az átjárót az új részlegbe, de nem találok ilyent, a női öltöző felől van ugyan egy dupla fémajtó, de nem úgy tűnik, mintha azon egy egyszerű halandónak és jegytulajdonosnak át lehetne mennie.
Így az új, decemberben átadott sportuszoda gyakorlatilag teljesen elszigetelten működik a létesítményen belül, azt kizárólag a kétszáz fiatal sportolását egyengető Aligátor Vízilabda Utánpótlás Egyesület (AVUS) használja, sőt úgy néz ki, ők a tulajdonosok is, ami számos egyéb kérdést is felvet.
Azért elég gyorsan túlteszem magam a csalódáson, és miután visszafutok az öltözőbe az úszószemüvegemért, már ugrom is a fejest a medencébe. Az új ablakszigetelésnek köszönhetően tényleg mintha melegebb lenne a levegő és a víz, de szerencsére (?) nincsenek sokan, sávonként négyen-öten lehetünk, ami kellemesnek mondható.
Egy kilométer kepesztés után aztán átteszem a székhelyemet a melegvizes dagonyába, ahol egyik oldalamon egy ismert szombathelyi színész áztatja magát gyermektől körülvéve, másik oldalamon öregfiúk sztorizgatnak arról, ki hogyan hagyta el a fürdőpapucsát
.
Szóval kellemes itt az élet, és még a belépőt sem tartom majd soknak, ha egyszer összeér ez a történet, ha a milliárdok tényleg a tömegek sportolását és nem valami egész más célt szolgálnak.
Elvileg erre is van némi esély, állítólag a Modern Városok Programjában szerepel a következő, harmadik lépés, ami már a lényeget (öltözők, medencetér, wellness részleg stb.) érintené. Hogy pontosan mikor és mi fog történni, azt nem tudom, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen.
A zuhanyozóba érve viszont látom, hogy új zuhanyzórózsák vannak, ami mindenképpen kellemes meglepetés, örömöm azonban nem tart sokáig, mert a hajszárítók mellől eltűnt a lejáró tetejű, rozzant centrifuga, így kézzel csavargatom ki a fűrdőnacót.
Hazafelé baktatva még rácsodálkoztam a hirtelen jött napsütésre és a Haladás csili-vili edzőpályájára, ahol éppen szombathelyi és csornai fiatalok készültek összecsapni, és újfent megállapítotom, hogy egészen hihetetlen, hogy egyetlen ember ennyire képes rányomni kézjegyét egy egész országra.
