Amikor kamaszodtam és egyre gyakrabban szálltam fel a péntek esti bulivonatra, a szüleimmel is egyre többször beszélgettünk róla, hogy én most hogyan, és ők annak idején hogyan.
Sokszor emlegették a nedűk nedűjét, ifjúságuk elixírét, a legendás Éva vermutot.
„Hát, nem volt valami finom, de ittuk is, meg szerettük is” – hangzott el mindig a frázis nosztalgikus sóhajok kíséretében. Kérdésemre pedig, hogy miért itták, ha nem volt finom, az volt a válasz, hogy „mert nem igen volt más”.
Én nagyjából ennyit tudok Éváról, többet nagyon nem is akarok írni róla, mert nem szép dolog visszaemlékezni olyan időkre, amiket én még nem is éltem meg.
Arról viszont tudok írni, hogy én hogyan emlékeznék vissza alkoholgőzös kamasz- és korai húszas éveimre, mikor majd egyszer megkérdezi tőlem a gyerekem, hogy én mit és hogyan ittam annak idején.
Húzóra, piramis, első hányó fizeti a piát
Igazából még egy évtizednek sem kellett eltelnie, én pedig máris fancsali képet vágok ahhoz az eszement ivászathoz, amiben „pályakezdő” tinédzserként részt vettem.
Ítélkezni lehet, nem fogok miatta elítélni senkit, de a mostani fiatalság alkoholfogyasztási szokásairól, ha írok, nem hagyhatom ki a legbotrányosabb részeket sem.
Van ugyebár az az érzés a tízesekben, mikor először elengedik őket otthonról – persze szigorúan csak az utolsó buszig – szórakozni, hogy most olyan dolgokat kéne csinálni, amiket nem szabad.
A kamaszkor természetes velejárója a lázadás, az értékek megkérdőjelezése, a határok feszegetése, etcetera. Na és amikor ebben az életszakaszban a haverok a kezedbe nyomják a vodkásüveget, te pedig még haloványan hallod édesanyád óvó szavait, hogy „Csak mértékkel fiam, ne csinálj butaságot!”, mit fogsz csinálni?
Butaságot.
És így eshet meg az, hogy akár évekig – szerencsétlenebbeknél évtizedekig – nem a minőség, hanem a mennyiség számít.
A Piramis nevű játék például pofonegyszerű. Körbe álltok, ahányan vagytok, adott egy üveg bor, (keményéknél vodka) ami körbe megy, és számoltok. Az első egy kortyot iszok, a második kettőt, és így tovább, amíg kétszer körbe nem ér az üveg.
Egy hat fős társaságnál már tizenkét kortyot iszik az utolsó ember. Ha vége a két körnek, és maradt még az üvegben, visszafelé indul a számolás, csak hogy a kört kezdő játékos se maradjon szárazon.
Nincs nyertes, se vesztes, meg a játék se játék igazából, mégis nagyon népszerű.
Az Első hányó fizet-nek már a neve is magáért beszél. Mindenkinek van egy üveg akármije, elkezdünk inni, és addig iszunk, legfeljebb szusszanásnyi szüneteket tartva, amíg valaki el nem hányja magát. Ő fizeti a kört.
A Találd ki valamivel szofisztikáltabb, de azért nem kell mindjárt a kisujjunkat eltartva játszani. Adott egy négycentes pohár és rengeteg féle rövidital, amikből legfeljebb négyet tudsz összeönteni egy-egy cent leosztásban. A játékosnak az a feladata, hogy lehúzza, majd kitalálja, mi volt benne. Minden hibás megfejtés után jöhet a következő kör.
Legnagyobb részt bort és vodkát, – ha valakinek a nagypapája nagyon szorgalmas volt – esetleg pálinkát ittunk. A lényeg az volt, hogy olcsó legyen és üssön.
Aki egy kicsikét is adott a minőségre, Dankónál és La Fiestánál lejjebb nem adta, de annak sem kellett félnie a kirekesztéstől, aki egy kétliteres Bástyával jelent meg az éjszakában.
Aztán benőtt a fejünk lágya
Persze ez sem egészen igaz, mind tudjuk, hogy „a jó pap holtáig tanul”, egy százéves aggastyán fején is vannak még lágy részek, de az önmagáért való aljas lerészegedéssel mindenesetre felhagytunk.
És mi vette át a helyét?
Az első szesztestvériségek ilyenkor általában feloszlanak. Vannak, akik még nem tudják elengedni a vadulást, mások belevetik magukat a diszkókorszakba, megint mások – ahogy Louis mondja a Jackie Brownban – kocsmákban vészelik át azt.
A fancy diszkók vendégei általában tehetősebbek az átlagnál. Nem tudom, ma mennyiből lehet kihozni egy péntek éjszakát a menőbb klubokban, de tíz évvel ezelőtt, mikor magam bele-bele kóstoltam ebbe a világba, háromezernél kezdődött a beugró, egy fél literes sör hatszáz körül mozgott, ha pedig whisky-kólát, vagy valami hasonlót kívántam meg, nem ritkán a négy számjegyű címletek után kellett nyúlnom.
Egyébként nem sok sör fogyott ezeken a bulikon. Emlékezetem ha nem csal, legfeljebb a középkorúságba hajladozó, felnőtt férfiak fogyasztottak komlóitalt, a tizen- és huszonéves vendégek inkább a koktélokra buktak.
Whisky kóla, Jäger kóla, vodkanarancs, vodka Red Bull, Tequila Sunrise és bármi más, aminek tömény az alapja, édes és szívószállal szokás szürcsölni.
A sorból külön kiemelném a vodka szódát, ami egy alkoholfogyasztásban rendkívül jártas ismerősöm szerint
„Olyan, mintha söröznél, csak nem álmosít”
Én mégis inkább a kocsmában átvészelős típus voltam
A kezdeti lelkesedés után hamar rájöttem, hogy a csilli-villi klubok, a méregdrága italok és a párzási táncok világa nem nekem való.
Ezekben az években leginkább kocsmákban töltöttük a péntek estéket. Volt törzshelyünk, bejáratott baráti társaságunk, szokásos körök és irgalmatlan mennyiségű csocsózás.
Az ital ekkor már mellékes volt, ha valaki be is rúgott, azt nem direkt csinálta. Leginkább söröztünk, vagy fröccsöztünk, esetleg egy unikum-kör még belefért érkezéskor, csak hogy meglegyen az alaphangulat.
Szóval mit fogok mondani, ha a gyerekem egyszer megkérdezi tőlem, hogy én az ő korában mit és hogyan ittam?
Leginkább azt, hogy sok mindent és sokféleképpen.
Aztán elmondom neki, hogy „csak mértékkel gyermekem, ne csinálj butaságot”, ő pedig ugyanúgy a saját kárán fogja mindazt megtanulni, amit én.
