Lehetne sajnálkozni vagy háborogni azon, hogy Michel Hazanavicius A némafilmes című filmje, az idei Oscar-díj abszolút favoritja és legjelentősebb díjainak (legjobb film, rendezés, színész, filmzene és jelmez) győztese csak most, a közönség szempontjából talán legrosszabb nyári időszakban ért el a Savaria Moziba. Nem feltétlenül jó dolog mozis darabokat a legnagyobb közönséghisztériák idején értékelni - ennek a filmnek pedig kifejezetten jót tett, hogy nem kizárólag elképesztő mennyiségű díjairól (109 elnyert és további 77 jelölés) és a mögötte álló felhajtásról lehet beszélni.
Ha márciusban vagy április elején jutunk hozzá, minden valószínűség szerint azt láttuk volna leginkább, ami ebben az alkotásban a legfeltűnőbb. Hogy a nagy hollywoodi stúdiók alapításának századik évfordulója küszöbén elképesztő eleganciával és végig kifogástalan színvonalon idézi meg a mozi történetének első nagy csúcskorszakát, az érett és kiforrott némafilmek világát. Az első mozis sztárok gondtalan és csillogó világát. A filmgyártás izgalmas és laikusoknak oly’ könnyednek tűnő világát, amit nem véletlenül illetnek sokszor a glamour (varázslatos, bűbájos, ragyogó) jelzővel.
A retróhangulatú mozifilmek trendjébe is illeszkedő történet 1927-ben kezdődik és a korai 1930-as évekig meséli el hősei életét. Középpontjában leginkább egy George Valentin nevű sikeres, sármos és körülrajongott filmszínész karriertörténete áll. A Jean Dujardin által kifogástalan eleganciával alakított férfi nem véletlenül idézi meg a némafilm korszakának két legnagyobb hatású amerikai sztárját: a legnyaktörőbb akciói közben is szélesen mosolygó Douglas Fairbankset és a latin szeretőnek hívott, titokzatos és egzotikus Rudolph Valentinót.
A sztori szerint Valentin a némafilm valóságosan is meghatározó alakjaihoz hasonlóan kifejezetten irtózik, zsigerileg idegenkedik az éppen ekkoriban hódító útjára induló és a 1930-ra egyeduralomra jutó hangosfilmes technikától ( Chaplin például 1940-ig, a sorrendben harmadik hangos filmjéig nem szólalt meg a vásznon). Nem veszi, vagy inkább nem akarja tudomásul venni, hogy a világ éppen megváltozik körülötte. Ragaszkodik az érzelmeket és a személyiséget a beszédnél sokkal árnyaltabban és többértelműen kifejező testbeszédhez és arcjátékhoz.
Amikor a stúdiója egy nap végleg leáll a némafilmek gyártásával és Valentint a makacssága miatt ejtik, önálló produkcióba kezd és a saját vagyonát kockáztatja egy forgatáson. Filmje a legrosszabbkor, az éppen kirobbanó gazdasági válság idején kerül a mozikba. A pénzügyi csőd és a szakmai bukás, a filmszakma teljes átalakulása a férfi számára magánéleti kudarcokkal is együtt jár: felesége elhagyja, fel kell adni addigi gondtalan és elegáns életét, lassan mindenki elfelejti.
Kivéve a bájos és életvidám Peppy Millert ( Hazanavicius másik nagy ásza, Berenice Bejo). A filigrán kis fruskát, aki a film nyitójelentében, egy kirobbanó sikerű filmbemutatón a lelkes rajongók egyikeként ismerkedik meg az akkor még csúcson lévő sztárral. És akinek kezdődő filmes pályáját éppen a férfi segíti beindulni. A film alapvetően kettejük ellentétesen haladó élete, a férfi bukása és a lány éppen a hangosfilmek által révbe érő karrierje finom párhuzamára épül.
Az egykor ünnepelt filmsztár nem halad a korral, mindenkitől elfeledve szegényen és magányosan hal meg? Vagy önsajnálattól vezérelve maga ellen fordul? Miközben a friss és életerős, a kor szavát megértő és kifejező lány tündököl? Az érzelmek és mozdulatok titokzatossága és eleganciája, a mozi elemi varázslata helyét pedig elfoglalják a bombasztikus és hazug szavak, (a moziban is) győz az új és korszerűbb? A némafilmes ilyen kettősséggel akár drámai, tragikus véget is érhetne. Nem véletlenül utalgatnak a kritikák a hasonló fordulatokat használó és legendás némafilmszínészek főszereplésével készült zseniális Alkony sugárút-ra.
Szerencsére a forgatókönyvet is jegyző francia direktornak ennél több mondanivalója volt. És ez az a pont, ahol A némafilmes több lesz, mint egyszerű stílusbravúr és alázatos tisztelgés a filmtörténet egy nagyszerű, de kétségtelenül lezárt és túlhaladott korszaka előtt. A történet ugyanis nem egyszerűen a néma és hangos, az igényes, művészi és a hatásvadász, szórakoztató mozi ellentétét dolgozza fel és tárja elénk. Itt kérem magáról az idő múlásáról és annak mindannyiunkra gyakorolt hatásáról szól a mese.
Valentin és Peppy párhuzamos története, különösen pedig annak lezárása komoly tanulságokat hordoz. A változás mindig kikerülhetetlen. A világ körülöttünk eszelős tempóban változik és akár a sorsunkat alapvetően érintő változásokkal jár. Csakhogy ami új és korszerű, az nem biztos, hogy feltétlenül jó és emberi - vagy inkább: amin éppen a túllép a világ, az nem biztos, hogy értéktelen és kidobásra érett. Embert, főként emberi érzést és kreativitást már pedig veszni nem hagyunk!
A filmben a lány megtalálja a régi gondolkodásmódot nem megalázó és a férfiban rejlő tehetséget újra mozgósítani képes közeledés legjobb lehetőségét. George pedig nem süllyed bele végleg a melodramatikus és sehova sem vezető önsajnálatba, akar és tud alkalmazkodni. Hogy mindez a mozi nyelvén mit jelent, ahhoz tessék megnézni a filmet! A magabiztos fiatalok és a fáradó idősebbek számára egyaránt tanulságos lezárás után pedig tessék kicsit elgondolkodni a finálé mély humanizmusán is. Megmagyarázza, hogy miért most készült el ez a film és miért kapta az elmúlt idény legtöbb filmes elismerését.
Egyébiránt pedig adják át magukat a mozi elemi varázslatának! A korszak hangulatát tökéletesen felidéző képeknek és látványvilágnak. A nagyon kevés és nem tolakvóan alkalmazott filmbeli feliratnál is ezerszer többet mondó mozdulatok és arcjáték apró rezdüléseinek. A finom ízléssel adagolt rengeteg apró rendezői ötletnek. És Ludovic Bource díjakkal méltán elhalmozott zseniális, a cselekmény fordulatait és a szereplők érzelmi állapotait pontosan kifejező, de azokat mindig érvényesülni hagyó kísérőzenéjének.
