A nem kizárólag popcorn-mozikat fogyasztók évek óta pedzegetik, hogy egyre rosszabb irányba tart a szórakoztatására készülő, látványos és akciós filmek gyártása. Egyre kevesebb az eredeti ötlet, egyre sablonosabbak a történetek. A CGI-részlegek (amúgy nem feltétlenül mozifilmbe való) erőfitogtatásán, vagy a képregény-fanatikusok gyönyörködtetésén túl egyre silányabb élvezetet nyújtanak. Ellenben továbbra is csemegékre, nem egyszer (mint az elmúlt hetekben a szombathelyi közönség kegyeibe ajánlott Bérgavallér vagy Az eltűnés sorrendjében esetében) kifejezetten a műfajokra és az élvezetes mozikra egyszerre vágyók igényeit bőven kielégítő alkotásokra bukkanni a művészfilm kategóriában.
Az igényesség és a szórakoztatás egyik metszéspontja az Egyesült Államokban pedig az 1980-as évek közepe óta nem kevésszer volt már Ethan és Joel Coen munkássága.
A szélesebb publikum ingerküszöbét is átütő Nem vénnek való vidék után lassan 4-5 éve jelentkeztek utoljára nagymozifilmmel. Úgyhogy várakozással tekintettünk az Oscar-jelölések nyilvánosságra kerülésekor legújabb opuszuk, a Llewyn Davis világa bemutatója elé.
Hadd áruljam el, hogy a Gravitáció és az Amerikai botrány (utóbbinál kivétel a színészek) számomra teljesen érthetetlen jelölései mellett az idei mezőnyt szinte minden ízében vállalhatónak tartottam. Több filmet érzek abból olyannak már most, amire évek múlva is etalonként tekintünk majd. A nagyágyúk ( Phillips kapitány, Mielőtt meghaltam, A Wall Street farkasa és a 12 év rabszolgaság) mellett viszont utólag is az egyik legtökéletesebbre csiszolt gyémántnak a Coen-fivérek munkáját tartom. (A legjobb tavalyi amerikai darab pedig még nem jutott el hozzánk:)
Rafinált finomságok kicsiny boltja
A tesók munkásságát talán a Cormack McCarthy-adaptáció után már nem kell nagyon bemutatni. Magam a kis különbségek mozijaként szoktam emlegetni, amit csinálnak. Merthogy nagyon gyakran nyúlnak úgy ismert és kedvelt zsánerekhez (thriller, krimi, romantikus vígjáték vagy akár western), úgy értelmeznek át elképesztően alapvető amerikai mítoszokat és témákat (karrier és siker, erőszak, rasszizmus és PC-mánia stb.), hogy első, sőt néha többedik ránézésre is eszköztelennek, minimalistának tűnik, amit a vásznon látunk.
Pedig egy-egy színészi gesztusban, egy operatőri megoldás, a zeneválasztás és a kép-hang viszony rafinált megválasztásában, leggyakrabban pedig a történet hangsúlyainak finom eltolásaiban irónia, groteszk-abszurd görbe tükör elénk tartása vagy a legkegyetlenebb szarkazmus bújik meg.
Bár mostani főhősük töketlenkedése és fogalmatlansága miatt néha-néha majd most is csóválja a fejét az egészségesebb lelkületű néző, ám egy dolog azonnal fel fog neki tűnni, egy másikon meg kénytelen lesz elgondolkodni. Nem lehet nem észrevenni, hogy Coenék minden gyengesége, jellemhibája, önzősége és egy-két menthetetlenül bunkó húzása ellenére nagyon is rokonszenveznek a Llewyn Davis nevű folkzenész karakterükkel.
Ennek oka, hogy a film tanulságait és Llewyn személyiségét átgondolva az értő nézővel együtt rájöttek - Llewyn bizony mi vagyunk. Az Akárki, a Bárki, az Átlag. Akik talán nem is kicsit tehetségesek, jók vagyunk valamiben. Akik képesek szeretni és odafigyelni másokra. Csak valahogyan sokszor szúrjuk el mégis a mindennapokat. Felejtjük el vagy kerüljük ki, amit éppen tennünk kellene. Bántjuk meg, akiket nem akarunk...
New York árnyai
Főhősünk pár évvel a beat-mozgalom dühös-haragos lázadása és a rock and roll zajos robbanása után, a Kennedy-éra elején téblábol, lézeng Greenwich Village utcáin. Amúgy egészen tehetséges folkzenész lenne, érzékeny és intelligens dalai vannak, előadásai hitelesek és őszinték. Valahol félúton mégis elfogyott a szerencséje. Egykor sikeres duójuk másik fele, a barátja öngyilkos lett. Napról napra kell megküzdenie a fellépési, stúdiózenélési lehetőségekért. Jobbára haverok, zenésztársak vagy alkalmi ismerősök kanapéin húzza meg magát. Néha azok nőit is. A sztori alatt például egyik legjobb barátja ( Justin Timberlake) szerelmével ( Carey Mulligan) kellene titokban elrendeznie a véletlenül becsúszott terhesség következményeit. Vagy éppen rendeznie kapcsolatát a bentlakásos otthonban vegetáló apjával. Esetleg vigyáznia idősebb egyetemi tanár jótevőinek macskájára...
Néha a leghétköznapibb tevékenységek sem mennek Llewynnak. Pedig igyekszik becsülettel. Például befogni a száját egy ideig, ha bogaras ügynöke sikertelenségét tenné amúgy kapásból szóvá. Azonnal és odaadással ugrik be egy később slágerré váló dal lemezfelvételére - az állandó lakcím hiányában a szerződéskor megelégedve a névtelen háttérzenész státuszával. Kerouac híres Úton-ját idéző többnapos autós utazásra vállalkozik egy öreg heroinista jazz muzsikus ( John Goodman zseniális epizódszereplése) és egy James Dean imidzsébe beleragadt, önjelölt poéta társasságban, csakhogy egy chicagoi menedzser klubjában próba zenélhessen. Szóval Llewyn megtesz mindent, amire csak képes. Még a gitárja végleges szögre akasztásának nem egykönnyen bevállalt lehetőségéig is eljut.
A kor (fogalmatlan) hőse
Hogy aztán megint ne döntsön el semmit, viszont döntsön magába némi whiskey-t és jó pár sört, majd belekössön a törzsklubjában fellépő egyik vendégelőadóba. Hogy aztán másnap erre a számára fel sem tűnt epizódra válaszul a valóság verje jól pofán. Miközben a színpadon utána már egy orrhangú srác penget és szájharmonikázik - valami Bob Dylan nevű ismeretlen nyikhaj.
Szóval Coenék kitaláltak nekünk egy fiktív nagyvárosi zenész-költőt, egy újabb sodródó peremértelmiségit, egy kallódó amerikait. Csak hogy kipróbálhassuk, milyen is végtelenül sikeres és kifinomult John Malkovich helyett Llewyn Davisben lenni. Vagyis magunkra ismerni (ha nem is tudunk olyan dalokat írni és énekelni, mint ő). Teszik mindez a szituációk és Llewyn tengés-lengése néha egészen karikaturisztikus elrajzolása mellett a legnagyobb empátiával és szeretettel.
Oscar Isaac egyszerűen tökéletes a főhős megformálására. Egyszerre tud a legérzékenyebben és a legközömbösebben jelen lenni. Intelligensen, mélyen érzőn, máskor meg pillanatok alatt elgyávulón vagy alpárian taplón megnyilvánulni. Sodródni és félig tudatosan, félig ösztönösen küzdeni. Az sem lebecsülendő tény, hogy a guatemalai születésű színész zenészként is remek, Justin Timberlake-kel és Carey Mulligannel együtt tényleg a saját hangjukon és saját zenéjükre adják elő a film remek, a kort pontosan megidéző dalait.
A cselekményvezetés érzékeny és finom, dramaturgiailag és lélektanilag is elképesztően pontos, mély ember- és korismeretről árulkodik. A radioaktív szupergyík és a csapnivaló csajos bosszú közé ékelődve ugyan nem sok esélye lesz a figyelemre - én mégis sokakat rábeszélnék, hogy tegyenek egy kört Llewyn Davis világában. Ki tudja...
