Az alcímben feltett kérdéseket nem találomra tettem fel Lars von Trier dán rendezővel, egész munkásságával és tavalyi filmjével, a Melankóliá-val kapcsolatban. Ugyanezeket az egészen szélsőséges véleményeket és ítéleteket járják végig gondolatban mindazok, akik meg akarják érteni a filmjeit (nyilván miután az első élmény elmúlt és megvizsgáljuk magunkban, hogy mi miért hatott ránk). Hadd bocsássam előre, hogy e cikk írásakor magam már inkább hajlok az egymással ellentétes álláspontok kibékítésére.
Vagyis Trier a szememben egy (majdnem mindig) tudatos provokatőr, aki néha kifejezetten blöfföl is. Mindezzel viszont az utóbbi két-három évtized egyik legizgalmasabb filmes művészeti trendjét és a Hollywoodból elemi erővel áradó, tisztán szórakoztató filmgyártás egyik sikeres, európai gyökerű ellenszerét (esetleg többfélét is) találta fel/meg.
Kezdjük az Örökmozgó keddi, egyetlen alkalommal látható vetítésével! A tavalyi Cannes-i fesztiválon Arany Pálmára is jelölt, végül ( Kirsten Dunst személyében) a legjobb színésznőnek járó díjat elhozó és ugyanabban az évben a legjobb európai film, legjobb operatőri és látványtervezési teljesítmény elismerését bezsebelő Melankólia is megosztotta a közönségét. Akárcsak a rendező minden eddigi filmje egészen pályafutása 1984-es első szakmai és közönségsikerétől kezdődően.
Minek nevezzelek?
Trier munkáinak legfontosabb jellegzetességei a következők: a nagyközönség számára ismerős és kedvelt zsánerek (thriller-horror, romantikus film/melodráma, folytatásos tévésorozat, ritkábban krimi vagy háborús film) utánozhatatlan elegyítése a legrafináltabb művészi filmmel és szerzőiséggel; magas színvonalú és néha egészen durván hatásvadász formai tökély a technikai kivitelezésben; provokatív témaválasztások és kényes kérdések szokatlanul rámenős és furcsa nézőpontú feszegetése; meglepő színészválasztások (pl. A-kategóriás hollywoodi sztárok átütő játékával megvalósított művészfilmek).
A művészfilm-barátok legtöbbje nevét - filmjei és a néha utólag megbánt direkt botránykeltései mellett - leginkább három rendezőtársával 1995 márciusában egy kiáltvánnyal elindító Dogma-mozgalom ideológusaként ismeri. Az 1990-es évek közepére szinte egyeduralkodóvá vált, konvencionális formájú és főként szuperpodukciós CGI-effektekkel tuningolt hollywoodi sorozatgyártással az ebben a listában pontosan és lényegre törően megjelölt szabályok betartásával akartak szembeszállni. Néhány magányos mester (pl. Almodóvar), egy-két nemzeti filmes megújulás (pl. német, cseh, román vagy kisebb részt a magyar) és a perzsa mozi mellett ez puritán, elképesztően izgalmas és néha kifejezetten szórakoztató darabokat (emlékeznek még az Olasz nyelvlecke kezdőknek-re?) eredményező dogma-film lett a minőség járható útja onnantól...
A járt utat a járatlanért nyugodtan hagyd el!
Az egyébként sorszámot kapott dogma-filmek közé nem szokás besorolni Trier grandiózus, sokak számára Bergmant idéző Hullámtörésé-t (ez tette világsztárrá Emily Watsont), ami a legelső ilyen jellegű darabok előtt két évvel, 1996-ban készült. Nagyon jellemző módon Trier csak egyetlenegy filmet forgatott saját szabályaik maradéktalan betartásával és a Björk főszereplésével 2000-ben készült Táncos a sötétben-nel már látványosan és hatásosan rúgta fel azokat. Az ezredforduló első évtizedének közepén három feltűnően és kísérletező módon teátrális filmben a modern Amerika és főként az amerikai erőszak-kultusz izgalmas kórképét igyekezett felvezetni (egyiknek csak a forgatókönyvét írta).
Az utóbbi pár évben pedig idegösszeomlását és az azóta zajló lelki terápiáját teszi nyilvánossá durván tabudöntögető filmekben. A 2009-es Antikrisztus egyszerre gyomorba vágóan naturalista és egyszerre észbontóan túlstilizált páros magánpokla vélhetőleg minden idők egyik leginkább nézőt próbáló filmalkotása. Ennek a vászonra tolt magánterápiának a második terméke a tavaly zajos sikert aratott Melankólia.
Two in one
Ami nem is egy, hanem két önállóan is megálló, a szereplői és azok lelki egyensúly-változásainak motívumán keresztül összefüggő filmpáros. Az első epizód egy hibátlan, csillagos ötösre megoldott családi dráma, (a sztárok szerepeltetését leszámítva) a leginkább szabálykövető dogma-mozik egyike, amit a mozgalom valaha is létrehozott. Mozgókamerás vibrálásban, majdnem házimozis nyersességgel kapunk itt bepillantást egy alig takargatott családi őrületbe és a törékeny látszatok ünnepi díszletek közötti megtörténő darabokra robbanásába.
A második (általam továbbra is kifejezetten öncélúnak, direkten giccsesnek és erősen öncélúnak érzett) fejezetében pedig az első részben friss házasságát felrúgott Justin (őt játszotta a Pókember csaja) és testvére családja ( Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland) várja egy gyönyörű kastélyban és annak parkjában a Földet idegtépő lassúsággal becserkésző Melankólia nevű kisbolygó elhaladását vagy ránk zuhanását. Természetesen az összetartozás és az emberi létezés legalapvetőbb és legvégsőbb kérdéseivel, felismeréseivel birkóznak a végítéletre/újjászületésre várakozásuk közben...
Hatás és vadász
Hogy mit gondol az emberről, annak földi létezéséről és annak értelméről Lars von Trier, hogy egyáltalán lát-e ilyesmit a saját maga kreálta végső szembesítő helyzetben - azt úgyis ellenállhatatlanul a képünkbe fogja tolni a mester, ha leülünk megnézni a filmjét. Annek szolgálatában a színészi teljesítmények mindkét epizódban elementárisak (a felsoroltakon túl még Charlotte Rampling, John Hurt, Alexander és Stellan Skarsgard, Brady Corbet és Udo Kier).
A digitális trükkök ezúttal nyomasztó atmoszférát eredményeznek és nem hatáskeltő akciósságot szolgálnak ki. A látványvilág és a díszletek pedig utánozhatatlanul tökéletesek. Talán túlságosan is. Mint ahogyan a film egésze, különösen annak második fele. De hogy a hatása alá kerülünk-e vagy gyanakvóan kritikusak maradunk Trier e legújabb alkotása iránt - azt magunknak kell eldönteni. Hogy ezt meg tudják tenni, ahhoz a filmet a DVD-verzió mellett kedden este 6-tól az Örökmozgó vetítésén tessék keresni a Savaria Mozi kamaratermében!
