Ki kicsoda? - Terence Malick
Ne érezze rosszul magát senki, ha a filmes tájékozottsága ellenére sem ismeri (vagy nem ismeri fel azonnal) az idén 67 éves Terence Malick nevét! Az ottawai születésű mester eddig ugyanis mindösszesen négy nagyjátékfilmet engedett vászonra. Ezek közül kettőt még a most nagy öregeknek számító direktornemzedék indulása és aranykorszaka idejében ( Sivár vidék 1973, Mennyei napok 1978). Aztán húsz évre eltűnt a nyilvánosság elől, hogy 1998-ban előálljon az e sorok szerzője által minden idők legjobb háborús filmjének tekintett Az őrület határán című, háromórás eposzával.
A filmet ma már csak a tékákban vagy a televíziókban lehet elérni, esetleg minőségibb és nem csak napi betevőt kínáló letöltő programokon keresztül. Mégsem érdektelen talán felelevenítése. Nem csak a színvonala miatt, hanem mert a héten záruló Pacific-re egyik legnagyobb hatással bíró filmtörténeti előzményről van szó. A klasszikusnak számító Most és mindörökké, Meztelenek és holtak vagy Clint Eastwood két Iwo Dzsima története mellett leginkább ennek a hatása ismerhető fel a HBO miniszériájában.
Minőségi filmművészet
Az őrület határán marketing szempontból a lehető legrosszabb időben készült el 1998-ban, mert moziba kerülésekor minden Spielberg Ryan közlegény megmentése című, szintén a II. világháborús filmjéről szólt. Nem mintha alkotóját az üzleti szempontok valaha is érdekelték volna! Filmjei egy ma már nem szokványos, régi vágásúan minőségi hollywoodi felfogás szerint készülnek.
Hosszú játékidejű, alaposan kidolgozott, ráérősen mesélő nagyepikus történetek ezek. A mester nagyon kedveli a külsőkben forgatást és a nem kortárs sztorikat. A ma élő filmművészek közül az egyik legérzékenyebben jeleníti meg az ember és az általa még csak alig meggyötört természeti környezetek összetett kapcsolatát. Elbeszéléseiben állandó motívum a belső narrátorhang alkalmazása. Az őrület határán esetében például majdnem féltucatnyi szereplő szemszögéből halljuk kommentálni a történéseket.
James Jones regényéből
Malicknak ráadásul a kisujjában van a filmes dramaturgia és a hiteles karakterek megteremtésének képessége. Háborús mozija a témában már a szintén filmre vitt Most és mindörökké-vel nagyot alkotó James Jones regényéből készült. A végül díjakra nem váltott hét Oscar-jelölés között a forgatókönyv adaptálása is elnyerte annak idején a szakma dicséretét.
Jones regénye eredetileg 1962-ben jelent meg. A magyar származású Andrew Marton két évvel később már egyszer megpróbálkozott a megfilmesítésével. Nem véletlen azonban, hogy a filmemlékezet Az őrület határán-t fogja megőrizni. Az 1942-es guadalcanali poklot idéző mozi ugyanis a műfaj legjobb hagyományainak tökéletes ötvözésével hozott létre akciót, drámát, atmoszférateremtést és líraiságot, sőt filozófia mélységet egységben tartó erős hatású mesterművet.
Botcsinálta filozófusok a csatatéren
A film számtalan emlékezetes és alaposan kimunkált karaktert vezet fel és küld a legtöbb szereplő számára vég nélkülinek látszó öldöklésbe. Mindenki máshogyan igyekszik túlélni vagy akárcsak szikrányi értelmet is találni a festői szépségű szigeten folyó szürreális háborúban. Van, aki az otthoni szerelem emlékeibe kapaszkodik. Más a bennszülöttek közt megélt békés és szemlélődő lét lehetőségben hisz. A tiszti ranggal sújtott figurák különféle módon hazudnak értelmet katonáik feláldozásba. És van, aki csak teszi a dolgát, még ha mások ezt cinizmusnak vagy részvétlenségnek érzik is.
És persze ott a bajtársiasság, vagy a hőstettek, amiket a következő nap eszelős eseményei pillanatok alatt feledtetnek. A rendező reputációját jelzi, hogy a legnagyobb sztárok törték kezük-lábuk, hogy vele dolgozhassanak, miközben nem egy közülük összesen nem kapott két-három percnél hosszabb jelenetet. Ezúttal Jim Cavaziel, Sean Penn, Ben Chaplin, Nick Nolte, Elias Koteas, Woody Harrelson, John Cusack, Adrien Brody, John Travolta és George Clooney mondott igent Malicknak (vagy ő nekik).
Főszerepben: a természet
Ami mindenkit lejátszik a vászonról - az az egzotikus természeti környezet lélegzetelállító szépsége. És persze tökéletes részvétlensége a benne lezajló emberi dráma iránt. A film vélhetőleg legemlékezetesebb részletei nem a szenvedést és a véres küzdelmet ábrázoló felvételek. Sokkal élénkebben ragadnak meg szemünkben a dzsungelt, a fák közé beszűrődő napsugarakat, az elfoglalásra kijelölt dombok oldalán a szélben ringatózó füvet, vagy e méltóságteljes díszletben mindennapjaikat élő bennszülötteket ábrázoló képei.
A szereplők kitartott közelijei, belső monológokban hallhatóvá tett naiv vagy tudatos elmélkedései - ezek mind-mind az értelmes és élhető élet lehetőségéről üzennek a film nézőjének. Onnan, az őrület határáról.
