Alig egy hete állt sorompóba a belváros technikailag alaposan megújult mozija - és máris izgalmas kelet-európai filmcsemegéket kínál a létező/létezett szocializmus, azaz az Elbától keletre fekvő térség közelmúltjából. Hemzsegnek itt az ügynökök, a barátaikat besúgó magyar III/III-asok és az egyes becslések szerint az NDK lakosságának felét ilyen-olyan módon behálózó Stasi-ügynökök. Egy új magyar és német darab ürügyén határozta el a Nyugat.hu két filmes újságírója, hogy ezúttal közös ajánlóban igyekszik kedvet csinálni Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim és Christian Petzold Barabara című darabjaihoz.
Drága besúgott barátaim
Ki volt ügynök és miért súgott be? Meggyőződéses kommunista volt? Kényszerítették? Zsarolták? Semmitmondó jelentéseket körmölt vagy éppen egy mérnök alaposságával jegyezte, hogy ki, hol és mit? Kérdések, amire a magyar történelem több mint húsz éve alig, vagy csak kínkeservesen hajlandó szűkszavú válaszokat adni. Mi, akik a rendszerváltást kisgyerekként éltük meg, talán könnyebben vagyunk az ítélkezéssel. Nem éltük meg, csak hallottunk róla. Éppen ezért talán objektívebben és indulatok nélkül mérlegeljük, amikor olykor-olykor az újságok hasábjain olvassuk, hogy X vagy Y besúgó volt.
Az érintettek azért már közel sem tudnak ennyire higgadtak lenni. Még akkor is súlyos sebeket ejt a felismerés, amikor nem a megfigyelt, hanem mondjuk a családtagja kap egyszer csak egy levéltári értesítést, hogy a kikért anyag összeállt. ( Esterházy Péter apja drámai árulását a Javított kiadás-ban tette közre - egy akta pillanatok alatt rombolta le, amit a Harmonia Caelestis-ben 712 oldalon apamítoszként felépített.)
A közvélemény legtöbbször azt hangoztatja, hogy elkéstünk. A rendszerváltás utáni első kormánynak és parlamentnek a megválasztása után azonnal közre kellett volna adnia, hogy ki szolgálta ki az egykori államvédelmet. Aztán ki-ki egy rövid kálvária után feloldozást kaphatott volna régi bűnei alól. Egy mozdulattal megoldva a lassú kiszivárogtatás kínját. A „másik” oldalon várakozók őrlődését - hogy vajon kiről és mikor derül ki. Merthogy, tulajdonképpen a Drága besúgott barátaim leginkább erről szól. A reakciókról, az első indulatokról. Amelyek akkor kavarognak fel, amikor kiderül egy közeli barátról, hogy a rendszer legalsó szintjén tevékenykedett.
Düh és megtorlás. Az egykor elszenvedett gyötrelmeket a besúgott olyan gyorsan és grandiózusan akarja visszaadni, ahogy csak tudja. A film nem átütő - de jó, nagyon is nézhető és fontos darabja a magyar filmgyártásnak. Az üzenetet megkapjuk. Ugyanakkor Cserhalmi Sára első rendezése hagy némi kívánnivalót maga után.
Túl sok az üresjárat
Jellemek bemutatása, aztán valamerre induló fejlődése vagy éppen leépülése. Ezeket az alappilléreket kívánja meg egy igazi dráma, amelynek az lenne a lényege, hogy a történet befejeztével egyik vagy másik oldallal azonosulva le tudjuk vonni a végső konklúziót. Tény, hogy a témaválasztás merész húzás volt. A bevezetőben taglaltak miatt ugyanis könnyen darázsfészekbe nyúlhat az, aki játékfilmet akar forgatni az előző rendszer ügynökeiről. És leginkább ez is a baj, hogy Cserhalmi Sára túlságosan is kesztyűs kézzel bánik a mondanivalóval.
Annyira a nézőre akarja bízni az ítélkezést - vagy legalábbis a szereplők megítélését -, hogy végül egy helyzet bemutatásán túl nem sok újat kapunk. Mindezek mellett annyi plusz és felesleges jelenet kapott helyet a filmben, hogy épp csak hajszállal maradunk meg a történet főszálánál. A dialógok és a teremtett szituációk is rendszeresen borotvaélen táncolnak a komikum és a dráma között. Ez pedig már a hitelesség rovására megy.
A történet mondanivalójának összegzéséhez is szavak kellenek, képi eszközökkel nem tudták megoldani. Az egykori besúgó, Pásztor János egy tévéinterjúhoz írt monológja tárja fel mindazt, amit ő megél ebben a helyzetben. Ő nem lebukott, hiszen nem volt honnan hová. Ő megszabadult. Egy rákényszerített bűntől, aminek súlyát évtizedeken keresztül hordozta. És most, hogy ez kiderül, nem ő vált bűnössé - hiszen valamennyire ő maga is áldozat, a rendszer áldozata. Kényszerhelyzetben, bár érhetően akaratlanul is kíméletlen vádlójává válnak azok, akikkel egykoron barátságot ápolt. Most a részletek teljes hiányában ítélkeznek és torkára lépve a sárba tapossák.
Az vesse rá az első követ...
És hogy a másik oldal mit kap? Elégtételt, hogy ítélkezhet és egy újságcikkben közzé teheti, hogy az ismert író is csak egy volt a sok közül. Nem irodalmár, nem barát, apa, férj - csak egy III/III-as besúgó, aki kiszolgálta a rendszert. A két szereplő nem szimplán fekete és fehér, de mégis némi játékra okot adó alapvető stílusjegyeket kaptak. A jó megjelenésű „áldozat” és a mindig ápolatlan, alkoholista besúgó. Akivel kapcsolatosan az első megjelenéséből fakadó előítéleteink szépen, lassan lemorzsolódnak.
Ám a dramaturgia túl sekélyes ahhoz, hogy igazi énjük felszínre kerüljön. A két fő karaktert az 1970-es évek színészgenerációjának két óriása hozza: Derzsi János és Cserhalmi György. Utóbbinak különösen fájdalmas lehetett lánya sztorijának életre keltése, hiszen az barátjával Bódy Gáborral kapcsolatos keserű csalódását is hordozza...
Egy valaki a több száz, ezer közül, akiről kiderült az igazság. Hányan lehetnek, akiknek megkönnyebbülés lenne a nyilvánosság? Ezt talán mi, magyarok soha nem fogjuk maradéktalanul megtudni. A politikai vezetők attól félhetnek, hogy a nyilvánosság nem tudna megbirkózni, az egyik napról a másikra napfényt látó ügynökmúltakkal? Vagy túl sokan érintettek a hatalom bástyái mögött, a politikai elitben? Addig a napig, amíg ezt teljes bizonsosság meg nem tudjuk, minden volt ügynök félhet attól, hogy egyszer nyilvánosságra kerülnek mélyen titkolt évei. Amíg egy-egy ügynöktörvény javaslatát a honi országgyűlés egy mozdulattal söpri le az asztalról - ez így is marad.
Barbara
Az idei Berlini Filmfesztivál fődíjára is jelölt és végül a legjobb rendezés címét elhódító Barabara sztorijában az egész térség hatalmi egyensúlyában fontos belső elhárítás és ügynökei korántsem játszanak olyan kiemelt szerepet, mint Cserhalmi Sára ügynökmozijában. Azért a film minden egyes percében és minden fordulatánál érezzük a jelenlétüket. Főként pedig az általuk megteremtett, fortélyos félelmen alapuló és a legközelebbi emberi kapcsolatokat is megmérgező nyomasztó atmoszférát. Az NDK-s Stasi állítólag a román Securitate után a keleti blokk leghatékonyabb és leghatalmasabb ilyen szervezete volt.
Figyelő tekintetéből és állandó vegzálásaiból alaposan kijut a film főszereplőjének is. Sorsát alapvetően a minden polgáráról szinte minden személyeset nyilvántartó nagyhatalmú állam határozza meg. A fiatal gyermekorvosnőnek azért kell vidékre költözni és ott dolgoznia a ’80-as évek elejének NDK-jában, mert szerelme az NSZK-ban, azaz a gyanús Nyugaton él. És így fennáll a veszélye, hogy a drága pénzen a haza számára kiképzett (mai magyar egyetemisták, ismerős a motívum?) nő utána vágyva disszidálni fog.
Kövesd a nőt!
Márpedig az amúgy is zártabb közösségekre épülő vidéki végeken a szemmel tartása is könnyebb. Barbara helyzetét az arrafelé amúgy is természetes állandó kíváncsiskodás mellett az sem könnyíti meg, hogy új lakhelyén nyilvánvaló vonzalmat kezd el érezni a kórház vezetője dr. Reiser iránt. A film nagy dramaturgiai leleménye nyilvánvalóan ez: a többszörös magánéleti csapdahelyzet, döntési szituációk nagyon is valószerű összekapcsolása. Nem csak a két férfihez való kötődés és az ebből következő őrlődés - hanem az is kérdés Barbara számára, hogy kiben és mennyire lehet megbíznia.
Vajon mit változtat a külön megélt idő a már a szabad világban élő szerelmese életén és világán? És vajon mennyiben őszinte André érdeklődése és közeledése? A magyar ügynökdarabban is központi kérdés az ügynök személye és motivációi a legközvetlenebb kollégák és barátok elárulására. És (ahogyan az elmúlt években nyilvánossá és bizonyossá vált magyar ügyek esetében is megismertük a hasonló eseteket) a német mozi is komolyan árnyalt, összetett karakterként állítja elénk André figuráját. A férfire ugyanis több szempontból is inspirálóan hat a fiatal doktornő iránti szerelem.
A bennünk és velünk élő besúgó
Még az ügynök is ember. Ezt az új, egységes Németországban nálunk sokkal jobban és régebb óta tudják. Az egész keleti térség legjobb és a múlt tisztázást leghatékonyabban segítő ügynöktörvényük és az akták teljes nyilvánossága (kidolgozója, Joachim Gauck jelenleg államfő) miatt a kemény és puha diktatúrájuk korszakával való tisztázó szembenézés náluk immáron a második évtizedében jár.
S bár ügynökügyben volt már a német új filmnek Oscar-díjjal is jutalmazott sikere, a Barbara rendezője, Christian Petzold annak a filmnek a világképénél mélyebb és hitelesebb korrajzot ad. (Amúgy az egyetlen szakmabeliként annak idején keményen kritizálta A Mások élete szerinte hamis, felszínes ábrázolásmódját.)
Filmje minden kockája a korszak depressziós és fojtogató légkörének, a peresztrojka előtti évek teljes kilátástalanságának tökéletesen hű megidézése. A korhű díszletek, kellékek és kosztümök mellett mindenképpen ki kell emelnünk két egyéb tényezőt ennek magyarázataként. Zseniálisan jó színészeket (leginkább Nina Hoss és Ronald Zehrfeld) talált a főbb és mellékesebb szerepekre. Akik puszta megjelenésükkel és korántsem hatásvadász gesztusaikkal pontosan hozzák a kor jellegzetes reakcióit. Az amúgy sem fecsegésre épülő film pedig emellé a háttérvilág egészen nyugtalanító hangkulisszáját építi ki nekünk. A Barbara kihagyhatatlan és mintaadó darab - nekünk magyaroknak, biztosan.
Ügynök témájú alkotások a rendszerváltás utáni magyar filmben
Sára Sándor: Vigyázók (1993)
Papp Gábor Zsigmond: Az ügynök élete (2004)
Perényi Katalin - Kabay Barna: Hitvallók és ügynökök (2009)
Papp Gábor Zsigmond: Kémek a porfészekben - Rimmer Gábor története (2009)
Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról (2009)
Papp Gábor Zsigmond: Kémek a porfészekben - Atkáry Arisztid története (2010)
Török Ferenc: Apacsok (2010)
Dézsy Zoltán: Az ügynökök a paradicsomba mennek (2010)
Bergendy Péter: A vizsga (2010)
