Nevetés a koponyák körül
Hahó, ide nézz!
- hangzott el szombaton éjszaka Szombathelyen, a Kőtárban, majd egy másodperc múlva gurgulázó nevetés töltötte be a termet, amikor egy fényképezőgép kijelzőjén megjelent egy koponya mellett meglepett arcot vágó fiatalember képe. Olyan, mintha pózolna a teljesen szabadon lévő koponya mellett, pedig csak felnézett az előbbi felszólításra. Az ismerősök is jót derültek, aztán a egyik múzeumi munkatárs a koponya tetején lévő vágásba beleillesztette az asztalon heverő fokos élét és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogyan halt meg az illető évszázadokkal ezelőtt.
Egy pillanatra felrémlik egy régi, iskolai osztálykirándulás képe, ahol azonnal rápisszentek arra a gyerekre, aki nem néma révületben nézte egy halott ember kiállított maradványát, hanem kérdezni akart, vagy mondandója lett volna. De ez a gondolat gyorsan tovaszállt és a jókedvű társaság olyasmiket is megtudhatott az elhunytról, amit egy vitrinbe zárt koponyáról eszébe sem jutott volna megkérdezni. De ne ugorjunk ennyire előre.
Fúsz Ernő és a lefűrészelt vörös csillag
Az idei éjszakai múzeumlátogatásunkat a sokak által nem is ismert Fúsz Ernő Mentőmúzeumban kezdtük, a Szombathelyi Mentőállomáson. Itt éppen két fiatal lány nézegette a kiállított tárgyakat és itt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a látottak csakis tárlatvezetéssel lesznek teljes értékűek. Mert lehet borzongva nézni azt a nagy fémhengert az üveg mögött, de teljesen más a kép, ha arról valaki elmondja, hogy az egy vastüdő, amiben embereket tartottak életben.
Mi is elsiklottunk a lyukacsos hátú mentő képe felett, de azonnal közelebbről is szemügyre vettük, amikor kiderült, hogy a lyukakat 1956-ban ütötte egy géppisztoly és a lövések a járműben dolgozó asszonyt is eltalálták és egy életre megbénították. És innen egyik történet követte a másikat, a mentőállomás két dolgozója pedig lelkesen mesélt, a tárgyak pedig megelevenedtek.
A kis mentőjelvényen pl. a laikusnak nem tűnik fel, hogy hiányzik róla a vörös csillag, pedig Fúsz Ernő sokat kockáztatott, amikor lefűrészelte azt. A taxisblokád alatt feltartóztatott, állítólagosan „kommunistákat bújtató” mentő történetétől pedig hamar eljutunk oda, hogy a mentőben fekvő, bajba jutott embernél soha nem számít a pártállás, vallási hovatartozás, vagy bármilyen szervezethez tartozás, ott már csak beteg van. De megtudtuk azt is, hogy anno Szombathelyen kezelték Aczél Györgyöt is, a Kádár-rendszer legfőbb kulturális irányítóját. Igaz, a kórlapra Réz György név került.
A mentőmúzeum anyagát a mai napig lelkesen bővítik a mentődolgozók. Sokszor a véletlen is segít nekik ebben. A kiállított régi mentőegyenruhákat például madárijesztőkre aggatva fedezték fel egy faluban. A telek gazdája örömmel odaadta a hozzá bekopogó mentőknek, mert számára semmilyen értéket nem képviselt. De ugyanígy a vakszerencsének köszönhető egy régi lélegeztető szerkezet is. A készülék dobozára egy vezető mentőtiszt figyelt fel a zsibvásáron és azonnal gyorsabban vert a szíve. Az eladó ecsetelte, milyen masszív kis doboz ez és milyen jól használható, ha a benne lévő vacakot kidobják.
A kidobandó vacak pedig maga a Drager lélegeztető gép volt, ami a szeméttelep helyett így a vitrint díszíti. Akinek idős, vagy elhunyt családtagja, ismerőse révén mentőkhöz köthető tárgya hever a szekrény mélyén, az nagy örömet tud okozni a múzeum fejlesztőinek, ha felveszi velük a kapcsolatot, hiszen lehet, hogy éppen olyan tárgya van, ami a múzeumban hasznosabb, mint a szekrényben porosodva.
Textilek közt
A következő megállónk a Képtárnál volt, ahol éppen reneszánsz és barokk ruhákat vonultattak fel a mosolygós modellek a jókedvű közönségnek az aulában. Az emeleten a „Lengyel textil 60 éve” című kiállítást lehetett megtekinteni és az egyéb élmények is Lengyelországhoz kötődtek. Kínáltak például savanyú uborkalevest, miközben lengyel rajzfilmeket lehetett nézni. Közben készült az óriás szőttes is.
Találkoztunk egy zalaegerszegi hölggyel, aki szombathelyi barátait kísérte el a Múzeumok Éjszakájára. Azt mondta, Budapesthez képest itt nincs akkora tömeg, így sokkal jobban élvezhető a rendezvény. Az asszonnyal egyébként később több másik helyszínen is összefutottunk.
Amikor Szombathelyre hullt a bomba
A Vas Megyei Levéltárban éppen Kosztolánczy Tibor előadására készültek, amikor betoppantunk. A környéken már nehezen találtunk parkolóhelyet, ez is jelezte, hogy sokan választották a tévé előtti tespedés helyett az éjszakai programot. A Szombathely bombázásáról tartott előadás hátborzongató, élő szirénaszóval kezdődött, amit ezúttal nem követett a bombázó repülők morajlása. A falakon viszont rengeteg érdekes dokumentum, plakát és légifotó kapott helyet.
Kosztolánczy Tibor előadását az tette még érdekesebbé, hogy sok esetben saját élményeivel egészítette ki a tényszerű adatokat, ugyanis fiatalként élte át a bombázást. Ráadásul apja kérését figyelmen kívül hagyva 1945. március 4-én a szirénák felbőgése után nem rohant a jégveremhez elrejtőzni, hanem édesanyjával otthon maradt, hiszen ebédhez készültek és Szombathelyt már úgyis régen bombázták. Ezúttal azonban máshogy alakult...
117 bombázó, 1000 bomba, 15 perc, 293 halott – ez csak statisztika, de mindezt átélni, az életreszóló borzalom. Összedőlt, lakhatatlanná vált házak, vérző sérültek, lebombázott templom, mindez akkor, amikor már mindenki a háború végét várta. Óriási sokk volt ez a városnak. Videónkban 30 perc 45 másodpercnél egy tömegsír látható, ahova a szombathelyi áldozatokat temették. Kosztolánczy Tibor keserűen említette, hogy ez a tömegsír ma egy jelöletlen, üres terület, néhány fejfa van csak rajta a Jáki úti temetőben, pedig megérdemelne egy emlékhelyet.
Barangolás a levéltárban
Régi iratok közé cseppentünk következő sétánk alkalmával. A folyosón lévő nagy, zöld szekrényről pedig megtudhattuk, hogy ezt egy bíró készíttette, akinek eredeti foglalkozása patikus volt, így amikor leadta a megrendelést, akkor egy tipikusan patikákban használt szekrényt álmodott meg irattárolásra, ami ugyan arra szinte használhatatlan volt, de kuriózumként a mai napig megőrizték a monstrumot.
Halál a katakombában
Az idén is hátborzongató sétát tehettek a látogatók a föld alatti katakombában, megtekinthették a börtöncellákat és ha jó időben mentek, akkor botozást, vagy kivégzást is láthattak. Bár mindenki tisztában volt azzal, hogy ez most színjáték, mégis sokan fázósan húzták össze a kabátjukat, amikor megszorult a hurok az addig óbégató marhatolvaj nyakán és a férfi lebillenő fejjel elhallgatott.
Ezután jót derültünk azon, amikor a gyerekek felfedezték, hogy a pinceablakokból ráhuhoghatnak a katakombákban sétálókra, időnként frászt hozva rájuk.
Smidt múzeum
A sárga villamos mellett az idén is sokan mentek be a Smidt múzeumba, hogy barangoljanak egyet a tekintélyes gyűjtemény között. Munkatársunk fényképezőgépe itt sem pihent.
Tüzes nyilak, sámánok
A Savaria Múzeum előtt komoly tömeg várta 23 órakor a máglya meggyújtását. A Bulcsú Vezér Hagyományőrző Egyesület íjászai lobbantották lángra a fát tüzes nyílvesszőikkel, majd a sámánok jelre várva körbetáncolták a tüzet. Közben a nézők teljesen körbeállták a lángoló máglyát, így figyelték az előadást.
Közben a múzeum falai között is zajlott az élet a holtak körül. A Kőtárban a kézügyességüket is kipróbálhatták az érdeklődők, de a kiállított tárgyakkal kapcsolatban bárki kérdezhetett a múzeum munkatársaitól. Itt is jókedvet tapasztaltunk, a múzeumi merevségnek nyomát sem láttuk.
A Múzeumok Éjszakája ismét elérte a célját, múzeumba csábított sok-sok felnőttet és gyereket és talán az ifjak is szívesebben térnek be majd legközelebb egy-egy kiállításra, hogy megismerjék a múlt rengeteg munkával begyűjtött és feldolgozott emlékeit. De van egy olyan érzésünk, hogy a látogatók túlnyomó többsége olyanokból állt, akik amúgy is elmennek múzeumba. Pedig a kiállítások mindenkinek nyújthatnak érdekességet, csak ne féljenek kérdezni.
