„Nem is én csinálom a művet, hanem ő engem” – Születésnapi beszélgetés Bonyhádi Károllyal

Bonyhádi Károly tervezőgrafikussal nem volt könnyű időpontot egyeztetni, de jó okunk volt rá, hogy erőltessük a dolgot. Végül összejött a találkozó, és egy napfényes délután egymással szemben ültünk egy szombathelyi kávézó teraszán. Szinte kezelhetetlenül sok témát kellett megbeszélnünk.

Annyiban megkönnyítettétek a dolgom, hogy néhány évvel ezelőtt alaposan kivesézték szakmai karrieredet az Életünk című folyóiratban. 

25 éves a Nyugat.hu. Ne feledd, ide kattintva támogathatod következő 25 évünket!

Támogatom

Tényleg sok minden benne van, több mint egy hónapig dolgoztunk az íráson Gál Józseffel. Mondjuk egy kicsit hiányzik is belőle a spontaneitás.

Akkor most erre hajtunk rá. Közben dolgozik a fotósunk, ha nem baj.

Nem baj, de utálom. Mint amikor a hóhért akasztják. Volt egy korszakom, amikor minden szerepléstől visszavonultam, aztán amikor elkezdtem tanítani, lassan ismét hozzászoktam. A kollégák kiállításának a megnyitóját is el szoktam vállalni, ha nem egy leírt szöveget kell elmondanom.

Nem titok, hogy azért szerettük volna ezt beszélgetést, mert a közelmúltban egy nagyon kerek születésnapot ünnepeltél. Amikor mondtam az ismerőseimnek, hogy 70 éves vagy, senki nem hitte el; kortalanul lebegsz a köztudatban. Te magad hogyan állsz ezzel a hetvenes számmal?

Próbálok nem gondolni bele, nagy ünneplést sem csaptam. Papíron már 2013 óta nyugdíjas vagyok, de gyakorlatilag ugyanakkora tempóban dolgozom a mai napig, sőt...

Nem volt könnyű időpontot egyeztetnünk. Ezek szerint ha nem itt beszélgetnénk, akkor lázasan dolgoznál valamin.

Több ismerősömet is nehéz helyzetbe hozta a világjárvány, ugyan engem is megrémített, de még sebességváltásra sem kényszerített; ugyanúgy dolgoztam és tanítottam otthonról, mint korábban, és most, hogy enyhült a szorítás, még több munkám lett. Csak az elmúlt néhány hétben három plakátot és egy óriásplakátot készítettem a Weöres Sándor Színháznak, több mint négy könyvborítót terveztem a Savaria University Press könyvkiadónak. Emellett, mint a most újra elinduló Savaria Múzeum grafikusa, leporellókat, és a Schrammel Múzem logóját terveztem. Bejött a Vasi Szemle komplett lapterve is, és van egy új megbízásom: egy a hamarosan induló intézmény számára készítek egy közel 300 oldalas kiadványt.

Munkamániás vagy?

Jól érzem magam, amikor dolgozom. De nem hiszem, hogy munkamániás lennék, inkább információfüggő. Roppant izgalmasak az új technológiák.

Úgy érted a számítástechnika?

Amikor 1990-ben a COCOM-listáról feloldották a Apple-termékek magyarországi forgalmazását, társaimmal egy igen komoly számítógépes nyomdai stúdiót terveztünk indítani Szombathelyen. Ez egy nagy volumenű elképzelés volt, de anyagi okokból nem lett belőle semmi, viszont közel egy évig szinte csak számítógépekkel foglalkoztam. Egy teljesen új világ nyílott ki előttem. És nemcsak egyszerűen dolgoztam a gépekkel, de kísérleteztem is velük; ahogy most is, immár három évtizede.

Mennyire technikai sport a grafika?

Mivel a hetvenes években sajátítottam el a szakma alapjait, amibe később a fototechnikát is beépítettem, én tudnék számítógépek nélkül is dolgozni. A gépek ugyanakkor kiterjesztik a lehetőségeket, a munka során újabb és újabb alternatívát kínálnak fel, amelyek közül folyamatosan választani kell, így a dialógus lehetőségét kínálják fel a mű és a művész között. Szerintem kétféle alkotói típus van: van akit belső közlésvágya vezérel és ehhez elsősorban saját magából merít. Én viszont inkább azokhoz tartozom, akiknek van egy induló elképzelésük, de a munka során előálló külső hatások folyamatosan beépülnek a műbe, de egyúttal a tapasztalatait is bővítik. Az is szoktam néha mondani, hogy igazából nem is én csinálom a művet, hanem ő engem.

Az új grafikai programok, szűrők, mesterséges intelligenciára épülő alkalmazások már csuda dolgokat tudnak, néha úgy tűnik, felesleges a grafikus.

Valóban egyre jobb programok jelennek meg, a Photoshop vagy az Adobe Illustrator már csodákra képes, ráadásul viszonylag gyorsan meg is tanulható a használatuk, és a végeredmény hihetetlenül professzionális. A programok által felkínált lehetőségekkel azonban nem szabad megelégedni, ez a fajta gépi kreativitás ugyanúgy működik Új-Zélandon, mint a Kiskunfélegyházán, és ha valaki csupán ezeket használja, az nem annyira grafikusnak nevezhető, mint inkább számítógép-programkezelőnek. Ezt a grádicsot meg kell ugrania annak, aki komolyan gondolja a szakmát. A grafikusmunkának vannak mechanikus részei, ezeket gyorsítja és könnyíti meg a számítógép és a mesterséges intelligencia. Mindig az elindulás a legnehezebb, amikor az ember kitalálja, hogy mit is szeretne, utána már tud segíteni a technológia. De akkor is nekünk kell a végtelen számú lehetőség közül kiválasztani azt, hogy hogyan tovább.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor a diákévek vagy a munkád kezdetén ráébredtél arra, hogy tyűha, ez nekem nagyon megy.

Nem tudom, hogy szerencse dolga-e ez, de bárhova keveredtem, ott mindig a legjobbak vettek körül, legyen az a bábművészet, az animációs film, a fotóművészet vagy akár a tipográfia. A bennem lévő tudásvágyat talán az is sarkallta, hogy én a szakmámat nem egyetemen vagy főiskolán tanultam, és mindig szerettem volna bizonyítani. Onnan próbáltam megalapozni az akkor még hiányzó tervezőgrafikai tudásomat, ahonnan csak tudtam: szombathelyi tévénézőként például az osztrák televízió vizuális arculatából, a Berzsenyi Könyvtárnak járó legjobb nyugati grafikai szaklapjaiból, és az akkoriban még sajnos kevés számú szakkönyvből. Szerencsémre viszonylag hamar megérkeztek a pozitív visszajelzések, MOKÉP-filmplakát pályázatot nyertem és az 1978-évi Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennáléra már több munkámat beválogatták.

Amerre nézünk, mindenfelé grafikai elemek vesznek körül bennünket. Néha azt gondolom, hogy egyre igényesebbek ezek, néha pont az ellenkezőjét. Te hogy vagy ezzel?

Nagyon sok vizuális információ ömlik az emberek nyakába, de nagyon kevés közöttük a minőségi. A felelősségünk az, hogy pozitív mintákat adjunk az embereknek. Akkor kezdtem erre tudatosan figyelni, amikor 1996-tól elkezdtem tanítani a szombathelyi művészeti gimnáziumban, és erre törekszem most is. Azt is tudni kell, hogy a grafikák megrendelésekor egyre inkább a marketingszempontok döntenek, és nem a minőség, a döntés sokszor nem a kreatív szakemberek, hanem egy értékesítési csoport kezében van.

Bosszant körülötted a sok gagyi?

Igen, de mégsem annyira. Élem a saját életemet, és ezeket egyszerűen kizárom belőle. Másrészt mindenre kíváncsi vagyok, és valamilyen szempontból érdekesnek tartom ezeket is. Egy ócska televíziós valóságshow is fel tud villantani időnként valami figyelemre méltót emberi magatartásformákból, ugyanez máskor, túltesz minden szürreális őrületen, akár egy kései Buñuel filmben. De idézhettem volna kedvenc filmem, A kis Velantinót Jeles Andrástól, akivel ráadásul volt szerencsém együtt dolgozni a Weöres Sándor Színházban.

Te mint grafikus szinte mindent elértél Szombathelyen és Vas megyében. Neved ismert, munkáiddal nap mint nap találkozunk. De mégiscsak, ez egy vidéki város a maga korlátozott lehetőségeivel. Nem sajnálod, hogy nem a fővárosban futottál be?

Én budapesti gyerek voltam és csak 10 éves koromban kerültem Szombathelyre, ráadásul sokat jártam vissza családi és szakmai okok miatt is. De az a Budapest már akkor sem ugyanaz volt, mint korábban, és most már egyértelműen jobban érzem magam Szombathelyen. Szeretem a város mikroklímáját, és miközben a fővárosi kollégáimnak nem egyszerű munkához jutniuk, engem itt elárasztanak a megrendelések, amelyeknek jó része több mint egyszerű munkakapcsolat. Korábban rendszeresen részt vettem országos szakmai rendezvényeken, kiállításokon, de az utóbbi néhány évben ezek elmaradtak az életemből és nem állítanám, hogy nem hiányoznak.

Vannak olyan munkáid, amelyek jobban megérintettek?

Szerencsésnek gondolom magam, mert számos olyan megrendelésem volt, amik szakmailag elmélyedésre, fejlődésre inspiráltak. Ilyen volt például az 1999 és 2009 között megjelent, 10 számot megért, a szombathelyi Bloomsdayhez kapcsolódó Dáblin című folyóirat, vagy a Weöres Sándor Színházzal való együttműködésem. Jordán Tamás 2007-ben kért fel a grafikusokat egy arculatterv-pályázatra, amit végül én nyertem el. Azóta én készítem a bemutatók plakátjainak zömét. Ennyi - több mint száz - színházplakátot nem sok kollégámnak volt lehetősége terveznie ebben az országban. Nem gondolom, hogy az összes a szívem csücske, de azért jócskán vannak ilyenek.

Húsz évet tanítottál a művészeti gimnáziumban és a kezdetektől oktatsz az Artopolis művészeti iskolában: mennyiben más ez a korosztály, mint annak idején ti voltatok?

Itt például  szerepe van a hetvenes számnak. Ami számunkra evidencia, az nekik már történelemkönyv, amire rácsodálkoznak, és ezért sokszor nem értik a hivatkozásokat, referenciákat, asszociációkat, amelyek fontos részei az alkotási folyamatnak. Technikailag viszont hihetetlenül gyorsak és fogékonyak.

Ha jól tudom, éppen most fut egy kiállításod a Weöres Sándor Színházban?

Amikor lecsengett a pandémia és nagyon gyorsan el kellett indulni, az intézmény megkeresett, hogy válogassak össze plakátjaimból egy kiállításra valót. Bevallom, jólesett, csak közben azzal is szembesültem, hogy a végeredmény nem ugyanaz, ha a magam számára állítom össze a kiállítandó plakátokat vagy a nagyközönségnek. Mindenesetre most ez egy olyan kiállítás, ahol nemcsak az egyes műveknek, hanem a plakátok egymás mellé kerülésének is jelentése lett. Mostanában fontolgatom, hogy az egész életművemet megmutassam, mondjuk egy könyv formájában. De e kapcsán is tele vagyok dilemmával.

Mire gondolsz?

Egyrészt arra, hogy most már sok mindent másként csinálnék meg, mint annak idején, másrészt három nagy vonulata is van a munkáimnak. Van egyszer a tervezőgrafika - tipográfiával, könyvtervezéssel és plakátokkal -, amiről a legtöbben ismernek. Emellett volt egy korszakom, amikor az önkifejező fotózás volt a legfontosabb, ami tele volt izgalmakkal, de kifutott a nyolcvanas évek végére. Aztán az ezredforduló után elkezdtem foglalkozni a digitális fotózással, aminek nem sok köze van a hagyományos fotózáshoz, merthogy ez fotóhordozó anyagot nélkülöző virtuális alkotás, így inkább digitális képalkotásnak hívnám. Ezzel is sokat foglalkoztam, tanítottam is, így szerves része az életművemnek. Egyelőre nem tudom, hogyan lehetne ezek között egyensúlyozni egy könyvben. Ráadásul ahogy idősödik az ember, felértékelődnek a régi dolgok, kiderülnek a hiányok, amiket aztán próbál rendbe rakni. Annak idején például tizenévesként foglalkoztam az amimációs filmekkel, kijártam az akkori Pannónia Filmstúdióba és Dargay Attila tanított animálni. Most felébredt bennem ez a nosztalgia is, úgyhogy ezt az eltűnő műfajt is kutatom, mentem az akkori tudást és a maradványmorzsákat.