Bánhidai Lászlót (Cilát), ha szabad így mondani, kölökkorom óta ismerem, és arra is emlékszem ezért, milyen megdöbbenést váltott ki a baráti körünkben 1980-ban, amikor több más szombathelyi ismerőssel együtt elhagyta, elhagyták az országot. Mintha valakit örökre elveszített volna az ember. Mégsem így lett, sőt, most, negyvenhárom év múltán a szombathelyi lakásában beszélgetünk arról, hogyan és miért volt akkor.
1980-ban disszidáltál, hagytad el Magyarországot, ahogyan abban a korban ezt nevezték, és így negyvenhárom év múltán már illő föltenni a kérdést, miért? A kalandvágy, szabadságvágy, rendszer előli menekülés, vagy egy jobb, anyagilag gazdagabb élet reménye, mi volt, ami útnak indított?
Amikor elmentem, akkor itt nekem nagyon jó életem volt. Tényleg. Kevés munka, viszonylag sok pénz, barátok, lányok, utazások, de sajnos csak mindig keletre, mivel nem kaptam útlevelet. Még Jugoszláviába sem. Viszont szerettem volna máshová is eljutni, szabadságra vágytam, ezért elterveztem, hogy elmegyek egy három-négyéves körútra, mint a céhlegények annak idején a középkorban, akik körbejártak rengeteg országban, és magukra szedtek mindenféle tudást.
Úgy gondoltam, kimegyek két évre Amerikába, majd Indiába. Ez volt a terv. De évekig tartott a készülődés, mert tudni kell, hogy akkor a katonaság előtt az ember nem kapott útlevelet, aztán el kellett menni dolgozni, hogy legyen munkahelyem, amelyik ajánlja, hogy kapjak. Ez kitartást kívánt már a tervezésnél is. Azt is tudtam, hogy katonaság után két évig megint nem fogok kapni útlevelet, ezen kívül, ha ott valamilyen rangot kapok, akkor még többet kell várni.
Ezért először a katonaságnál kellett vigyázni, hogy ne legyek túl jó fiú. Ott először robbanóanyag-raktárosnak akartak megtenni, tök jó dolgom lett volna, mert csak reggel hatra kellett volna bemenni, este ötkor hazamehettem volna. Nem vállaltam, meg is szenvedtem. Itt voltam katona Szombathelyen, de nyolc hónapig nem engedtek haza, nyolc hónapig néztem a házunkat a laktanya tetejéről.
Később ki akartak nevezni szakaszvezetőnek, de érthető módon azt sem fogadtam el, ezért a századparancsnok rám üvöltött, hogy nem kényszer a palacsintaevés Bánhidai. De átvészeltem mindent, hosszú idő után lett útlevelem, háromhavi fizetésért vettem egy londoni két és félnapos IBUSZ utat. Kijutottam, onnan nem jöttem vissza már. Így kezdődött.
Londonnal.
Igen, ott maradtunk ketten a Leiner Petivel. Viszont az első-, vagy a második napon itt a piros hol a piroson elveszítettem az összes pénzünket.
Az érdekes.
Elmentünk valami bolhapiac-szerűségre, ott volt egy csoport, akik játszottak, és én mindig tudtam, hol a piros, de csak ilyen balekra vártak, mint én. Addig mindig tudtam, hogy hol a lap, abban a pillanatban, amikor elkezdtem játszani, már soha. Az összes kivitt pénzünket elveszítettem. Mondjuk, ahogy kivittük, az is egy sztori, Péter egy patronban a fenekében hozta ki. Tehát az ő feneke szenvedte meg az én pénzemet, amit elvesztettem. Ezért akkor jobb híján elmentünk az ottani Vöröskereszthez, ruha lett volna, de pénzt nem tudtak adni. Ott álltunk tehát a szabadságban pénz, és minden nélkül London közepén.
Ezt hallva úgy tűnik, az igazi cél, Amerika elég messze került.
Amerika volt a vágy, de azon belül is két város: vagy New York, vagy San Francisco. De státusz nélkül nem lehetett elindulni. Londonban hiába mentem oda a rendőrhöz, hogy politikai menekült vagyok, azt mondta, oké, akkor maradjak. Ott nem voltak kivándorlást segítő irodák. Maradhattunk volna, de, hogy onnan Amerikába jussunk, arra esély sem volt.
Mi lett így a módosított úticél?
Németország, Bécsen keresztül, mert Ausztriába nem kellett vízum. Ismerőseink küldtek pénzt, hogy elrepülhessünk Bécsbe, ahonnan már tovább lehetett volna állni, csak be kellett volna menni a menekülttáborba. Ott nézelődtünk a kapuban, jött ki egy magyar srác, megkérdeztük tőle, hogy na, milyen? Azt felelte, az ellenségemnek se kívánnám. Erre én, hogy inkább hazamegyek, visszamegyek Magyarországra, én ebbe a táborba be nem teszem a lábam.
Szerencsére azonban ott volt a srác, aki a pénzt küldte repülőjegyre, ő mondta, hogy akkor menjünk el hozzájuk Münchenbe. Csak hogyan, vízum nélkül, ugye. Elfuvaroztak minket az osztrák-német határra, ahol egy patakocskán átgázoltunk a másik oldalra, és a barátaink ott vártak a túloldalon, ami már Németország volt. Innen, a zöld határról vittek Münchenbe, ahol bejelentkeztünk egy kivándorlást intéző szervezethez, hogy Amerikába szeretnék menni.
Persze közben a biztonság kedvéért megkérvényeztük párhuzamosan a menekültstátuszt Németországban is, hogyha valami Amerikában nem stimmel, akkor legalább Németországban legyen maradásunk. Elmentünk tehát Frankfurtba az amerikai utat intézni, akkor már négy szombathelyi fiú, mert még ketten csatlakoztak, és ötödiknek az ELTE-ről egy professzor srác, egy atomfizikus.
Akkor ez már a célegyenes.
Nem egészen, mert mi négy szombathelyiek nem kaptuk meg az amerikai bevándorlási engedélyt, csak ez az atomfizikus srác. Viszont a németek megadták a politikai menedékjogot, és akkor így végre elkezdődhetett a normális életünk. Az állam befizetett bennünket egy nyolc hónapos nyelviskolára, kezdtünk, illetve kezdtem sínre kerülni, mert kitaláltam, hogy jelentkezem az egyetemre, és fel is vettek.
Hová?
Münchenbe. Kultúrantropológia szakra, meg felvettem a színháztudomány-, és a képzőművészettudomány szakot is. Persze előtte egy évet egyetemi előkészítőre kellett járnom, ahol elvileg még egyszer le kellett érettségizni. Tehát a nyolc hónap német nyelvtanulás után jött ez az egyéves egyetemi előkészítés. Ott álltam, németül is alig tudtam, a szakirodalom kilencven százalékban angolul volt, és latinul is meg kellett tanulnom a választott szak miatt, tehát eléggé megterhelő volt.
Viszont közben összejöttem egy lánnyal, nála laktam a kollégiumban, így elkezdődött az egyetem. De azt hiszem, felállítottam egy csúcsot valószínűleg, mert harminchat szemesztert, tizennyolc évet jártam egyetemre. A végén már profi egyetemista lettem. Kaptam ösztöndíjat, nyolcszázötven márkát, később kultúrfelelős is lettem a kollégiumban, programokat csináltam, színházba vittem őket, azért is kaptam olyan négyszáz márkát.
Megcsináltam a taxisvizsgát, minden héten egyszer, vasárnaponként, elmentem taxizni, így akkor már egész jó kis pénzem jött össze, amit mindig repülőjegyekre költöttem. Rögtön elkezdtem utazni, Indiába, a Fülöp-szigetekre, Indonéziába. Ázsia volt a nagy kedvencem.
Azért ez a tizennyolc év egyetem engem érdekelne.
Trükközgettem, mindig váltottam a szakokat, hogy maradhassak. A végén már nem kaptam persze támogatást, mert azt egy idő után elvették, de mégis kollégiumban lakhattam, olcsón mehettem az uszodába, olcsón mehettem teniszezni. Volt egy státuszom, mint egyetemista. Aztán egyszer csak már ki akartak rúgni, a vizsgákat kezdték kérni, de azokat nem csináltam meg, inkább mindig szakot váltottam, így aztán még finnugor, majd később klasszikus régészet szakra is jártam.
Új kihívás?
Sokat gondolkodtam, hol lehetek teljesen szabad, hova kell ehhez mennem. Mert ezért mentem ki tulajdonképpen. Viszont rájöttem az utazások közben, hiába megyek Indiába, hiába megyek bárhova, mindenhol államok vannak, rendszerek, én pedig ott, azokban nem lehetek szabad. Ekkor ugrott be a világtenger, hogy veszek egy vitorlást, és azon élek. Egy csomó vizsgát megcsináltam, megtanultam vitorlázni, megtanultam hajóskapitánykodni és búvárkodni.
Nem az volt a cél, hogy körbevitorlázzuk a földet, hanem az, hogy a barátnőmmel a hajón életvitelszerűen éljünk. Az volt a terv, megvesszük Hollandiában a hajót, szépen lecsorgunk a tengerparton a Kanári-szigetekig, megvárjuk, míg a szelek nyugodtak, és a passzátszelekkel, mikor nincsen viharos időszak, szépen átmegyünk a Csendes-óceánra, és ott vitorlázunk három évet. Ez volt a nagy terv, ezért elhanyagoltam az egyetemet, oda már csak azért jártam be, hogy a papírjaim meglegyenek, meg hogy még ott lakhassak a kollégiumban.
Közben vettünk egy taxit, amivel aztán más egyetemisták is nekünk dolgoztak. Akkor már tényleg arra gyűjtöttünk, hogy megvesszük a kinézett hajót, de először azért kipróbáltuk, kibéreltük két hétre, és rögtön átvitorláztunk Horvátországba. Tök jól ment minden, de egy kicsit elment a kedvem az egésztől, mert akárhányszor bementünk egy kikötőbe, mindig pénzbe került. Olyan volt, mintha elmentem volna egy szállodába. És mit kaptam érte? Jóformán semmit. Így valószínűleg elment volna a pénzünk nagy része, amíg a Csendes-óceánra érünk.
Nem a hajózás volt a cél, hanem a természettel való együtt élés, például, ha megéhezek, beleugrok a vízbe, leszigonyozok egy halat, a barátnőm meg megsüti. Ilyen életre gondoltunk, hogy ott a Csendes-óceánon így élünk két-három évig, aztán Új-Zélandon vagy Ausztráliában eladjuk a hajót, hazajövünk, és megpróbálunk visszailleszkedni a normális társadalomba.
A próbaút utolsó napjára hagytuk a visszavitorlázást Horvátországból Olaszországba, de akkor jött egy hatalmas vihar. Nem is csak a hullámok, meg a szelek, hanem százával a villámok. A barátnőm halálfélelmében a kajütben végig imádkozta az utat. Ekkor végleg elbizonytalanodtam. Persze időközben megkaptam a német állampolgárságot is, és már hazajöhettem Magyarországra. Itt és ekkor anyu mondta, hogy Szombathelyen az Uránia udvarban árulnak raktárépületeket, nem érdekel? Dehogynem. A hajó helyett így jött ez a szombathelyi befektetés.
Most épp hol tartunk az időben?
'89-ben jöhettem először haza, ez pedig a rendszerváltás után volt. Tehát itt már azért szabadabb volt a minden, nem tűnt akkora rizikónak az egész. Viszont most jut szembe, hogy a disszidálás után távollétemben a bíróság elítélt engem, plusz teljes vagyonelkobzást is kiszabtak rám.
Mondható tán, hogy szokás szerint. Ez volt a módi.
Viszont a Balatonon apám meg anyám, mindenüket beletéve építettek egy házat, de, hogy a Lacikának, az egyetlen gyereknek ne kelljen majd átírási költséget fizetni, a nevemre íratták. Apám nem is tudta, hogy disszidálok. Anyámnak megmondtam, de apu azt hitte, hogy Lengyelországban vagyok egy jazzfesztiválon. Tehát ő utána tudta meg, mert biztos, hogy feldobott volna.
Miért? Hogy maradjál, gondolom.
Ő nem akarta volna, hogy elmenjek. Anyunak meg lehetett mondani, ő is ilyen kalandor típus volt. Viszont akkor az ítélet miatt jött, hogy elveszik a házat. Apám annyira kiborult, ha ez tényleg így lesz, ha elveszik, amiben az egész élete munkája benne van, felrobbantja. Leönti benzinnel, és felrobbantja az egészet. De nagy protekcióval sikerült visszaperelniük. Én írtam egy levelet, hogy nekem ehhez a házhoz semmi közöm nincs, a szüleimet hűtlenül elhagytam, mert ők azért akarták ezt nekem adni, hogy majd öregkorukban én gondoskodom róluk. Így sikerült a nevemről levenni, visszakerült a nevükre, úgyhogy megnyugodtam ebből a szempontból.
Arra azért kíváncsi volnék, hogy Londonban vagy Ausztriában, végül Németországban milyen szemmel nézték akkor az úgynevezett migránsokat? Akkor ti ott azok voltatok.
Azok. De Londonban nem is törődtek vele, igaz, nem volt annyi időnk, hogy sok emberrel találkozzunk. Utána húsz évig együtt éltem egy német lánnyal, az apja nagy szeretettel bánt velem, nagyon konzervatív volt, de elismerő más nációkkal és más típusú emberekkel. Nagyon jó kapcsolatunk lett, és az ő baráti körük is nagyon jól akceptált. A környezet, mikor megismer téged, megismeri a tulajdonságaidat, akkor csak aszerint ítél meg. De ha az utcán véletlenül nekimész valakinek, és akcentussal kérsz bocsánatot, ő már másképp reagál. Ő nem a te személyedet látja benned, hanem általánosságban a külföldit.
Ezek után hogyan és miért jöttél végleg haza?
Egy idő után elkezdtem nagyon érezni, hogy vágyódom haza, 2003-ban vissza is jöttem, mert közben megismerkedtem egy lánnyal, a gyermekeim anyjával, Lindával, és akkor ez volt egy olyan löket, hogy tényleg elindulok.
Milyen volt a visszatérés? Nem a magánéletre gondolok, hanem a társadalmi közegre.
Pozitív. Szabad lett az ország, azt láttam, úgy éreztem, hogy egy kis Hollandia lehetünk. Nekem az volt az álmom, és akkor az volt a benyomásom, hogy ez menni fog.
De nem ment.
A legnagyobb bánatomra, főleg azért, mert Németországban tényleg megismertem, mi az, hogy demokrácia. Ott, mikor megkaptam a német állampolgárságot, nekem a demokrácia felépítéséből, a német és bajor alkotmányból vizsgázni kellett, hogy egyáltalán szavazhassak. Itthon meg látom, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere mennyire koncentrálódik. Nagyon szomorú voltam, és vagyok is. De nem nagyon akarok politizálni, inkább a közvetlen környezetemben keresem a boldogságot.
Jut eszembe, visszakaptad, vagy szerezted a magyar állampolgárságot?
Amikor visszajöttem, visszakértem, de nincsenek magyar papírjaim.
Viszont föltűnsz mindenféle kulturális eseményeken, még a celldömölki színházban is. Mindenhova jársz válogatás nélkül?
Az alternatívokra, a független színházakba. Minden hétvégén elmegyek Pestre, és az alternatív színházakat járom, akiket most egyszerűen kinyírtak, mindegyik haldoklik. Egy fillért nem kapnak, tele vannak az előadásaik, de a létminimum alatt tengődnek.
A társadalmi, szerelmi, szabadságigényes közérzeted hogyan viszonyul a negyvenhárom évvel ezelőttihez?
Akkor egy lendületes, mindent akaró és megkapó ember voltam. Most lassabban élve is tök jó dolgom van annak ellenére, hogy a párom elhunyt.
Tudom, sajnálom.
Ez egy kemény dolog, de úgy érzem, hogy a gyerekeim szépen fejlődnek, jól vagyok velük, jól érzem magam. Csak a politikai környezet zavar. A népbutítást tartom a legnagyobb bűnnek. Az ellenségképek leépítése a fejekben évtizedekig tarthat. Zenét már nem szívesen hallgatok a kocsiban, rádiót szoktam inkább, de csak már kevés maradt, az is inkább csak az interneten (Klubrádió, Tilos Rádió).
A Népszabadság volt az egyetlen újság, amit olvastam. Egyszer csak eltűnt, a megyei lapok és az MTVA egy röhej. Pedig hát a szabad sajtó a fékek és egyensúlyok rendszerének fontos része. Itt a hatalom megtartása és a klientúra meggazdagodása a lényeg. Németországban azt akarta mindenki, hogy önállóan gondolkodjak, döntsek, itt azt, hogy propagandát vakon kövessek.
A Teri nénihez, a Jóska bácsihoz, Kondorfára, a szomszédaimhoz nem jut el semmi csak a szajkózott propaganda. Isteni jó emberek. Teri néni amikor meglátogattam, mindig friss tojással, kupica pálinkával fogadott. Mindig kérdezte, Lacikám, mi lesz, ha itt lesznek a migránsok? De hát mi van nála? Az egyetlen újság a Vas Népe. Digitális tévéje volt, az első hat programot nem lehetett átprogramozni, mert kötelezően a propaganda csatornák voltak ott, el kellett volna menni kb. a huszonötödikig, hogy az RTL-hez eljusson. Persze migránst életében nem látott, de kellően érzékenyítve lett….
Innen nézve milyen jövőjét látod a gyerekeidnek?
A gyerekekkel kapcsolatban inkább az a cél, hogy felneveljem őket. A nagyobbik tizenhat éves, a kisebbik még csak kilenc, próbálunk szeretettel, szépen élni, inkább érzelmekkel irányítom őket. Nem akarok most azon keseregni, hogy mi lesz később, inkább élvezni akarom a mát, meg a közvetlen jövőt. Látom, hogy a fiatalok kritikusak, sokszor átlátják a manipulációs gépezetet, bízom bennük, hogy képesek lesznek a változtatásra. A gyerekeket szeretettel, törődéssel irányítgatom, a többit meg majd később meglátjuk.
