Szabolics Attila gencsapáti vállalkozó teherautóján szépen megmunkált, esztétikus felirat hirdeti, hogy a jármű gazdája nem akárki, ellenkezőleg: nemzeti asztalos. Az autó szélvédője fölött - fontos kiegészítő elemként - egy ép, és egy áthúzott tizennyolcas korhatárkarikát is felfedezhet a szemlélődő, ezek a jelek tudatják az érdeklődőkkel, hogy a nemzeti asztalos nemcsak a felnőttek rendelkezésére áll szívesen, de akár a fiatalkorúakat is örömmel kiszolgálja.
De vajon miért csap fel valaki nemzeti asztalosnak, ráadásul elsőként az országban? Hát azért, így Szabolics Attila, mert őt és a családját a hatalom megfosztotta attól, hogy nemzeti dohányboltot üzemeltessenek. Pedig trafikot is vitt a família már 1991 óta, Szabolics Attila felesége dolgozott a szombathelyi üzletben. Amikor aztán eljött az ideje, pályáztak, felhasználva több mint húszéves múltjuk minden rutinját, tapasztalatát, de nem nyertek. Esélyük sem volt, végleg be kellett zárniuk a boltot.
S ahogy egyre-másra nyíltak Szombathelyen a nemzeti dohányboltok, úgy horgadt föl mindinkább Szabolics Attila is. Nemsokára el is határozta, hogy változtat a titulusán, s nemzeti asztalossá avanzsál. A határozatot tettek követték, mestersége új elnevezését - mindenki okulására és tájékoztatására - felfestette a teherautójára, de még a lelakatolt szombathelyi trafik homlokzatára is.
Miért, kérdi a mester, ezek az új trafikosok mennyivel nemzetibbek, mint én? Szerintem semennyivel. S ha már itt tartunk, én százszor inkább nemzeti vagyok, mint ők. Rám tényleg büszke lehet a nemzet, mert én legalább értek ahhoz, amit csinálok. De ezek a mutyik semmihez sem értenek, még a cigarettamárkákat sem tudják megkülönböztetni egymástól.
Ezek a mutyik a szerencsétlen eladók, a boltokban dolgozó alkalmazottak?, kérdezem a nemzeti asztalostól. Mert ők nem igazán tehetnek semmiről. Nem róluk beszélek, mondja Szabolics Attila, hanem a főmutyikról. A tanárokról, táncdalénekesekről, polgármesterekről, orvosokról… Nekik tényleg sejtésük sincs a dohányszakmáról, de mégis elvittek szinte minden boltot. S ezt nagyon nehéz feldolgozni.
A gencsi mester aztán előhoz egy másik okot is, amely miatt ugyancsak joggal nevezheti magát nemzeti asztalosnak. Hihetetlennek tűnik, mondja, de igaz: tizenegy szombathelyi nemzeti dohánybolt belső berendezését ő maga készítette el. Nagy tapasztalata van az efféle tevékenységben, évekkel ezelőtt egy jelentős dohányvállalat összes északnyugat-dunántúli üzletében az ő cége végezte a hasonló munkákat. Nyilván ezért keresték meg a szombathelyi új trafikosok is, tapintok okosan a lényegre. De hogyhogy elvállalta a munkát?
Hát, én ilyen ember vagyok, mondja a nemzeti asztalos. Nem agyonvertem ezeket az új trafikosokat, akik - ha közvetve is - elvették a családom egzisztenciájának egy részét, hanem segítettem nekik. S persze azt sem szabad elfelejteni, hogy fizettek is érte. Ez a fájdalmas helyzet.
S hogy miként viszonyulnak az emberek egy nemzeti asztaloshoz? Érdekes módon egyre több a megrendelésem, mondja Szabolics Attila. Az emberek többsége veszi a lapot, tudják, hogy ez az egész egy kis fricska a hatalomnak, egy csendes tüntetés. S valóban csak az, mert más lehetősége nemigen van az embernek. De azért sokan mondogatják, gyakran hallom innen is, onnan is, hogy: na, végre valaki.
