A francia sanzonok szerelmesei számára aligha kell bemutatni Jacques Brelt, aki idén lenne nyolcvanöt esztendős, de már harminchat éve halott. Brel számait Edith Piaf is énekelte, aki persze „világhírűbb”, és a kevésbé fanatikus sanzon-rajongók számára nyilván ismerősebben cseng Aznavour, Bécaud vagy akár Adamo neve is.
Ám aki egyszer Brelt megismeri, aligha tud szabadulni varázsától. Nem véletlen, hogy dalait 15 nyelvre lefordították, és olyanok adták elő, mint Marlene Dietrich, Joan Baez, David Bowie, Ute Lemper vagy Frank Sinatra. Magyarországon is sokan szeretik, de még mindig nem elegen ismerik: pedig a sanzon csodálatos műfaja elképzelhetetlen nélküle.
Brel Belgiumban született, nagyrészt Párizsban és Brüsszelben lakott, és élete során mindig büszkén vallotta magát flamandnak. Elsősorban dalszerző és énekes, de szerepelt egyebek között Carné és Lelouch filmjeiben, sőt maga is rendezett. Hamar kiderült, hogy nem lép apja nyomdokába, aki egy papírgyár társtulajdonosa volt: iskolai éveiben a francia nyelven kívül nem sokban jeleskedett, az üzlet sohasem érdekelte, annál inkább a színházi rendezés, a zene és az irodalom. 1950-ben megházasodott. A kezdeti próbálkozásokat követően végleg az éneklés-zeneszerzés mellett döntött, és Párizsba költöztek.
1956 végre meghozta számára az áttörést a Quand on n΄a que l΄amour című dallal, ám ezt követően szövegei egyre egyedibbek, keményebbek, durvábbak, kegyetlen-ironikusak lettek. Életről, halálról, szerelemről énekelt, szerelem-képe különleges, hol már-már szépelgően romantikus, hol pedig egy mindenből és mindenkiből kiábrándult férfit idéz elénk. Mindenesetre szerelmi csalódások utáni, vég-közeli állapotban nem ajánlatos meghallgatni a Ne me quitte pas című dalát – szinte mindegy, hogy Brel, Piaf, Brauer vagy Belinda Carlisle előadásában tesszük ezt, úgysem maradunk élve a végéig…
Szövegírásban és zeneszerzésben egyaránt páratlanul szuggesztív mesternek tartották és tartják mindmáig, nem csupán hazájában, bár elsősorban a francia nyelvterületeken. Húsz év fergeteges siker után 1973-ban kiderült, hogy tüdőrákos, ekkor Francia-Polinézia egyik szigetére vonult vissza. Innen már csak egyszer tért vissza Párizsba, egy koncert és egy lemezfelvétel erejéig. Kitörő lelkesedéssel fogadták, a lemezből egymillió példány kelt el. 1978-ban halt meg, sírja a Marquesas-szigeteken található, Paul Gauguin társaságában…
Az Amsterdam című, egyik legerősebb Brel-vallomást hallgatva az ember azt kívánja, sohase érjen véget, s ha mégis, hát minden… Brel sohasem ígér könnyed kikapcsolódást, annak sem, aki csak a zenéjére támaszkodhat és annak sem, aki a szöveget is érti. De ez már csak így van az igazi bárdoknál, legyenek franciák, oroszok, walesiek vagy flamandok…
