Szombathely, a Kálvária környéke, kicsi lakás: bent csivitelnek a pintyek, a sarkokban tengerimalacok, bejövet egy macskát is láttam az ajtó előtt kuporogni. Tóth Erika nem csupán szőrös és tollas kedvencekkel népesíti be a garzont, egy különlegesebb szenvedélynek is hódol: porcelánbabákat gyűjt. Otthonában hosszan sorakoznak, mosolygós arcú kislányok és kisfiúk, ahány porcelán annyi kedves egyéniség: gondosan kifésülve, frissen mosott fodros ruhácskákban.
Rózsás arcú gyerekek, századfordulós sokszoknyás ruhakölteményekben illegetik magukat, vagy épp apácaruhában, menyasszonyként vagy boszorkánygúnyában figyelik a betolakodókat. Órákig elnézegetnénk őket, holott Erikával ellentétben én kislánykoromban sem babáztam, a porcelánt sem kedvelem, hideg anyagnak érzem. De így együtt, színes forgatagban, elragadnak.
Több száz szempár kedves figyel éjszaka
Nem csak én vagyok ezzel így, akad Erikának olyan ismerőse, aki nekiszegezte a kérdést: hogyan tudnak olyan szobában aludni, ahol ennyi szempár figyel éjszaka. Kész horror?!
Bennünket nem zavar, sőt szeretjük, hogy itt vannak – nevet. Mindegyiknek megvan a maga arckaraktere, vannak kislányosak, vannak a komolyabb hölgybabák, van, amelyiknek törött az arca. Ettől a nagyobb gyűjtők számára már értéktelen, de mi így szeretjük őket. Lehet, hogy a porcelán hűvös anyag, de ahogy ráfestik az arcokat, melegséggel és szeretettel töltődnek fel
– teszi hozzá, miközben levesz egy huncut kislányt, megsimítja a haját, megigazgatja a köténykéjét.
Amit itt a szobában látunk, az négy év termése, jelenleg 213 porcelánbabánál tartanak, de a számuk csak nő. Hogy kezdődött? Így mesél erről Erika:
A kalapos lilaruhás baba volt az első porcelánbabám, őrizgettem rajta kívül is még egy-kettőt. Változás akkor történt, amikor 2010-ben elmentünk Tihanyba, ahol megnéztük a Babamúzeumot. Nem tudtam onnan szabadulni, három óra elteltével a párom úgy rángatott ki a termekből. Addig is kijártunk a zsibire, de ezután tudatosabban kezdtük keresgélni a porcelánbabákat. Először még nem néztük milyen fajta, csak vettük és vittük. Amikor aztán annyira sokan lettek, hogy külön polcot kellett csináltatni, már próbáltunk szelektálni, és csak az egyedieket, a szebbeket és a különlegesebbeket kerestük.
Az igazán értékesek külön jelzéssel és sorszámmal ellátottak
A porcelánbabák – tudom meg – nem teljesen porcelánok, közük sincs a nippekhez, a fejük, a kezük és a lábuk készül a kemény anyagból, a testüket textilből varrták. Az igazán értékes darabok külön jelzéssel és sorszámmal ellátottak, ami alapján vissza lehet következtetni arra, hol készülhettek.
Időközben Erika férje is megfertőződött, ő is eljár vele a zsibvásárokra, keres, kutat, alkuszik. A lányát viszont hidegen hagyják a babák, 21 éves már és éppen nincs abban a korban, hogy sokra értékelje a szülői szenvedélyt.
Nem járnak profi aukciókra, a babák jó részét lomtalanításból, kiselejtezett hagyatékokból vadászták össze. Ez a szenvedély hajtja őket, nem az, hogy méregdrága ritkaságokat vásároljanak. Mostanában már kiegészítőket is gyűjtenek, parányi bölcsőt, asztalokat és székeket.
A porcelánbaba-gyűjtők számára mindig fontos a baba mérete, az öltözék stílusa, az anyag és az elkészítés minősége. Erikának nagy kedvencei az úgynevezett „karakter” babák, amelyek (városi) emberi foglalkozásokat, társadalmi szerepeket jelenítenek meg: a nevelőnőtől az orvosig egy polcnyi sorozat van már belőlük. Másfelől a gyűjteményben látunk nem egy népviseletes babát, ez külön műfaj. Erika szívesen gyűjtené külön ezeket is– de hol várhatná el a rokonoktól, barátoktól, ha külföldön járnak, szerezzenek neki egy ottani népviseletest.
Ahány darab, annyi történet, hogy egy-egy babát milyen állapotban, kitől, hogyan vásároltak meg. Vannak eladók, akik számára ezek a babák értéktelen kacatok, pár száz forintért hozzájuk lehet jutni. Aztán következik a munka:
Minden ruhácskát gondosan kimosok, mert nem tudhatom, a baba honnan jött. Ha kell, rendbe teszem a hajukat, kijavítom a ruhájukat, vagy ha hiányos, varrok vagy horgolok egy kiegészítőt. Törődni kell velük. És mivel nyitott polcokon vannak, nem vitrinben, rendszeresen portalanítom őket.
A több száz baba közül kettőnek van neve - megmagyarázhatatlan, miért: az egyiket Lizának a másikat Kamillának hívják. Erika nagy vágya, hogy egyszer kiállíthassa őket, hogy mások is láthassák, mennyire bájosak és szépségesek:
Amikor rátalálsz a piacon – meséli - szutykos, elhanyagolt, aztán magadhoz veszed, megfürdeted és felöltözteted, és onnantól mintha máshogy nézne rád, mintha megköszönné, hogy törődsz vele.
Mikor kilépünk a szobából, elképzeljük Erikával – micsoda ricsaj lehet odabent, milyen az, amikor a sok baba életre kel. Aztán nyílik az ajtó, újra csend lesz, mindenki magára ölti azt a mosolyt, amit egyszer valahol a világban egy porcelánfestő ráfestett.
És Ön mit gyűjt? Mutassa meg országnak-világnak!
Bélyeget, kupakot, kártyanaptárat, képeslapot, gyufásdobozt, sörösüvegcímkét, lepkét, kavicsot, kagylót? Mutassa meg nekünk! A felhívás itt olvasható! 
És Ön mit gyűjt? Mutassa meg országnak-világnak! 2013. November 24. 15:34
