2007. december 10-én tartotta meg a három, még élő tag, Jimmy Page, Robert Plant és John Paul Jones - az 1980-ban elhunyt dobos, John Bonham fiával, Jason-nel kiegészülve - a Led Zeppelin utolsó koncertjét a londoni O2 arénában. Ennek a nagy eseménynek, a Celebration Day-nek, a felvételét láthatják jövő szerdán a vasi rajongók, s mivel többé nem áll össze az együttes, nagyon javallott a megjelenés.
Húszmillió jegyigénylő
Jimmy Page és John Paul Jones ugyan szívesen venné, ha olykor-olykor fellépnének még együtt a jövőben is, de Robert Plant erről hallani sem akar, nemrég azt nyilatkozta, hogy ő maga inkább vissszavonul a stúdiójába, s újrakeveri az összes Zeppelin-lemezt, hadd örvendjenek a rajongók.
A Celebration Day egyébként nem afféle megélhetési, kellene még egy kis pénz- jeligéjű búcsúkoncert volt, épp ellenkezőleg. A 2006-ban elhunyt, életében nagy megbecsülésnek örvendő Atlantic Recorsds-főnök, Ahmet Ertegün tiszteletére rendezték meg, s a bevételt a róla elnevezett alapítványnak ajánlották fel, amerikai, brit és török - ösztöndíjban részesülő – egyetemistákat segítendő.
A Led Zeppelin bemutatásának megkísérlése nyilvánvalóan szentségtörés lenne, nagyon jól tudja minden rajongó – vén, középkorú, fiatal -, hogy miféle, nyugodtan állíthatjuk: világörökségről van szó. Elég csak arra emlékeztetni, hogy amikor a híradások világgá kürtölték, hogy 2007. december 10-én biztosan megrendezik a Celebration Day-t az O2-ben, azonnal 20 millió ember rohamozta meg a jegyek árusítására létrehozott site-ot, amely rögtön össze is omlott.
Végül a regisztrálók közül sorsolással választották ki azt a szerencsés 20 ezer rajongót, aki részese lehetett a zenekar egyik legjobb koncertjének.
Vigyázzunk!
Mert a kritikák szerint az volt. Persze a Zeppelin zenéjének tudálékos elemzése is nyilvánvalóan szentségtörés, úgyhogy nem is nagyon okoskodtak az újságírók, csak kicsit hozakodtak elő ilyenekkel, hogy: Page riffjei így, Bonham és Jones ritmusalapja úgy, Plant éneklése meg amúgy. Az volt az általános vélemény, hogy Page úgy gitározott, Jones úgy basszusozott és orgonált, Plant meg úgy énekelt, mint legszebb éveiben, Bonham pedig büszke lehet magára, mert felnőtt a feladathoz.
Magam, régi hívő, már láttam a filmet, s csak annyit merek mondani – a legjobb vasi gitáros kedvenc jelzőjét kölcsön véve –, hogy velőtrázó. Úgyhogy a rajongóknak – saját érdekükben - nemhogy javallott, de egyenesen kötelező a megjelenés.
A véneknek sem ér mindenféle, létfontosságúnak titulált elfoglaltságokra – vajon mivel töltik az időt este 8-kor? -, ilyen-olyan nyavalyákra, korra, kis pénzre, lassan, ám biztosan kialakult mizantrópiára, de még csak életuntságra se hivatkozniuk most az egyszer. Egyébként is – ahogy a jóravaló közhely figyelmeztet: egyszer élünk. Vagy - ha nem vigyázunk, nem figyelünk oda - egyszer sem. Szerdán vigyázzunk!
