November 20-án, csütörtökön egy érdekes kiállítás megnyitójára érkeztünk a Szombathelyi Képtárba. A földszint kiállító térben Cebula Anna, a Szombathelyi Képtár igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Szántó István DLA képzőművésznek.
A tervezett megnyitóbeszéd helyett azonban spontán tárlatvezetésen vehettünk részt, így sokkal jobban magával ragadhatott minket a kiállítás nyolc tematikus egysége.
A tárlatban Dési korai katona éveiből származó rajzaitól kezdve szénrajzokon, rézkarcokon és grafikákon át a késői expresszív festményekig láthatók művei. Akárcsak Derkovits, Dési is önkéntesként harcolt az első világháborúban. A két barát sorsközössége is innen ered, hiszen mindketten ugyanazt a tüdőbajt kapták el a fronton és rengeteg időt töltöttek el tüdőszanatóriumokban.
De Szántó István nem csak a festő baráti kapcsolatairól mesélt. Megemlítette a Dési Huber István és bátyja, Huber Győző között zajló levelezést, amelyet könyvben is kiadtak később. Ezekből a levelekből kiderült, hogy míg Dési németektől és bocskoros parasztoktól eredeztette a családjukat. Győző szerint egy francia ág is volt, ahol főleg szakácsok voltak az őseik, akik Waterloo-i csata után települtek át Németországba.
A kiállítás gazdag válogatásával nemcsak a művész esztétikai gazdagságát, hanem szellemi örökségét is bemutatja, amely hozzájárult a Szombathelyi Képtár létrejöttéhez. Azt pedig külön öröm volt látni, hogy az idősebbek mellett a fiatalok is szép számmal képviseltették magukat a megnyitón.
A kiállítás december 20-ig látogatható, szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között.
Dési Huber István (Nagyenyed, 1895. február 6. – Budapest, 1944. február 25.) posztumusz Kossuth-díjas (1958) magyar festőművész, grafikus. Huber Győző író öccse.
Apai részről német kisiparos, anyai részről bocskoros nemesi családból származott. Anyja korán meghalt. Apja hamarosan csődbe jutott, ezért anyagi gondok miatt nem tanulhatott. A fővárosban alkalmi munkából élt. Önéletrajza szerint volt munkás, inas, pincér, kifutó, csavargó. Nyolc évig hányódott, a Ganz Vagongyárban vasesztergályosok mellett majdnem kitanulta a szakmát, majd visszament Erdélybe és ügyvéd-írnokként dolgozott, Désen.
Az első világháború kitörésekor önkéntesként bevonult, negyven hónapot töltött harctereken. Tüdőbaja miatt leszerelték. A háború után egy ideig Erdélyben maradt, Désen rajziskolába járt, ahol többek között Szopos Sándor festő oktatta, ugyanakkor apja műhelyében arany- és ezüstművességgel foglalkozott. 1921-ben Budapestre költözött és elhelyezkedett a dr. Polgár-féle ezüstárugyárban. Emellett a Kisképző iparművészeti iskolát, majd a Podolini Volkmann Artúr-féle szabadiskolát látogatta. 1923-ban vette feleségül Sugár Stefániát, barátja, Sugár Andor festőművész nővérét. 1924-től sógorával együtt Olaszországban ezüstművesként dolgozott. A híres képtárak tanulmányozása mellett Torinóban a Quadriennalén és Firenzében a nemzetközi rézkarckiállításon is megjelent. A rézkarc technikájára Kron Béla oktatta. 1927-ben tért vissza Magyarországra, és belépett a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) tagjai közé. Az illegális kommunista mozgalomban tevékenykedett, 1927–28-ban a Negyedik rend címmel linóleummetszet-sorozatot készített.
1934-ben egy sarló-kalapács motívumot ábrázoló csendélete miatt letartóztatták.
1930-tól időszakonként szanatóriumba kellett vonulnia, a fronton szerzett tüdőbaja gyógykezelésére. Gyógyulást, pihenést keresni utazott többször Désre, Bátorligetre, Hollókőre, e kis falvakban nemcsak a táj bűvölte el, hanem lakóival is kapcsolatot talált. Egyre növekvő érdeklődéssel és megértéssel fordult a paraszti világ felé, képein sorsuk tolmácsolójává lett. 1936-ban tüdőplasztikai műtétet kellett végrehajtani rajta.
A Fiumei úti sírkert Munkásmozgalmi Panteonjában helyezték örök nyugalomra.
(Wikipédia)
