Ne tessék diszkriminációnak venni, de ha ön emeletes házban lakik, akkor sajnos csak kívülállóként olvashatja a mostani élménybeszámolót.
Bár elméleti lehetőség van a 8. emeleti vízgyűjtésre, a gyakorlatban, lássuk be, ez elég körülményesen valósítható meg.
Bezzeg ha valakinek megadatott egy családi ház, vagy legalább egy sorház.
Nekem pl. az utóbbi.
És már hosszú évek óta játszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha …
Kezdjük azzal, hogy egy korábbi, összetett környezetvédelmi ügy kapcsán azt szűrtem le, a legegyszerűbben és leghatékonyabban úgy tehetünk jót a bolygónknak, ha:
Ez utóbbi nemcsak Greta Thundberg miatt izgatta a fantáziámat, de azért is, mert zsebre megy. Miért is kellene a tetőről közvetlenül az út alatti csatornába leereszteni az esővizet, ha aztán egy részét (öntözés, felmosás, autómosás stb.) dubla áron ( víz + csatornadíj) visszavásárolom a Vasivíztől?
A nagy elhatározást idén nyáron, a járvány lecsengése után követte a tett.
Ez annyiból állt, hogy az interneten 17 ezer forintért rendeltem egy 300 literes edényt, ami ki is néz valahogy.
A városszéli barkácsáruházban volt olcsóbb is, de nem fért be az autóba. A távvásárlásnak viszont az volt pikantériája, hogy a futár nem talált otthon, mivel valami kavar volt a telefonszámommal, így a postára kellett volna mennem az edényért, ami ugyanúgy nem fért az autóba. De aztán sikerült kihozatnom ismét.
Az edényhez nem kértem több ezer forintos talpat, inkább rátettem téglákra és gerendákra.
Kellett viszont “esőlopó” szerkezet, ami meghökkentően drága volt (8000 forint), de enélkül elég nehéz esőt lopni. Az árhoz képest szerény zacskóban kaptam egy flexibilis csövet, műanyag csatlakozókat és egy koronafúrót.
Ez utóbbival fúrtam át a csatornát, amerikánerrel a csap helyét - közepesen nehéz házi feladat -, és hipp-hopp, összeállt a rendszert.
Siettem, mert aznap délre esőt jósoltak a meteorológusok, hogy aztán persze két napig ne essen semmi, hiába bűvöltem az eget.
Aztán a következő éjszaka - valamikor június közepén - leszakadt az ég, én meg hajnalban rohantam az edényhez, megnézni, mennyire telt meg.
Csurdig!
Az elkövetkezendő napokban, hetekben szorgalmasan és boldogan (ingyen víz!) öntöztük a két fügefát, minikertünk virágait, és azt a néhány, hirtelen felindulásból elültetett paradicsomot és paprikát.
A lelkesedés és a víz aztán két hete kissé elapadt, merthogy hiába voltak nagy zuhék, az első éjszakás kaland sehogy sem akart megismétlődni. Valamennyi víz mindig ment bele, de sokkal kevesebb, mint amennyit vártam.
Aztán néhány nappal ezelőtt szétszedtem az egész primitív szerkezetet, és rájöttem, hogy a cső el van fordulva az eredeti helyéről, és minden bizonnyal ez a probléma gyökere.
És úgy tűnik: valóban.
Az utóbbi napok esőzései után a zöld tartály ismét csordulásig telt, én meg úgy érzem büszkén, hozzájárultam a világ jobbá tételéhez.
Már megérte.
