Nagyon szar szeretők vagyunk mi, fesztiválturisták. Túlesünk egy többéjszakás kalandon, aztán ott felejtjük el, amint kilépünk a biztonságiak gyűrűjén az utolsó napon. Illetve nem, nem felejtjük el, csak éppen a közelébe sem megyünk, bottal sem piszkáljuk meg a következő nyárig. Mert van helyette más. Mi azért most kigurultunk a Hajógyári-szigetre, hogy megnézzük, milyen ilyenkor az a terep, amit egyébként a tenyerünknél is jobban ismerünk augusztus közepén, és vodkafátyoltól hunyorogva is nyílegyenesen találunk el a Hilltoptól a WAN2 sátorig.
Első körben alaposan meglepődtünk azon, hogy a Sziget fesztivál ideje alatt jól megszokott igazodási pontok - sátrak, fények, kajáldák - hiányában mennyire nem egyszerű kisilabizálni, hogy ahol állunk, ott körülbelül mi is lehetett. Addig persze könnyű, míg az úton járunk, de amint bevetjük magunkat a zöldbe, csak a zöld marad. Meg a körülbelülök.
Meg a hiányérzet
A legbizarrabb mégis az, amikor a napsugarak áztatta természet közepén állva valami gyarló üresség támad a fejben, holott normális esetben örülnünk kéne, de nem, szokatlan a néptelenség, szokatlan a beépítetlenség, szokatlan a basszusok tompa puffogásának hiánya. Szokatlan, hogy az ember-kutya arány az utóbbiak javára javul fel, és eszünkbe sem jut, hogy az év nagy részében márpedig itt ők az urak. Az ebek, a gyerekek, a kocogók, a sétálgató idős házastársak.
Keresünk azért még nyomokat, hátha. És meg is lesznek, de először még azért dörzsölgetjük a fejünket, hogy a néhai nagyszínpad felszántott helyén állva mennyire kevés embert tudunk ideképzelni. Mintha összeugrottak volna a távolságok, ott egy fasor, itt egy fasor, komolyan be tudott préselődni ezek közé többtízezer ember? Fajsúlyos töprengésünk közepette azért találunk még maradványokat a hedonista éjjelekről: egy felfordult járólapot, illetve egy amortizált Dreher sörösdobozt (a tippünknek helytállónak kell lennie, ez volt ugyanis a hivatalos fesztiválsör).
Közben odalépünk egy úrhoz, aki tüsténkedve lapátol, rajta kívül sehol senki.
Kerti csapokat fektetünk le, mert minden évben kitapossák
- mondja. Érdekes látvány, ahogy a helyreállító munkák egyik legfontosabbikát egyetlen ember végzi.A matricák még tartják magukat
Kavarunk tovább, mellettünk egy kisnyugdíjas kerekezik el, aztán megint, aztán újra. Még mindig ijesztő ez az embernélküliség (vagy inkább az, hogy ilyen gondolatok forognak bennünk), de találunk még jeleket, hogy azért ez nem mindig volt így: az oszlopokról például nemigen vakarták le a stickereket, matricák jelzik, hogy egyél csokit, meg menj Ladánybene táborba. Az is egyértelművé válik, hogy a jamaikai műfajok marketingkommandója lehetett a legaktívabb, a piros-sárga-zöld kombinációjú tapaszok sűrűn fordulnak elő.
Ennél már csak az izgalmasabb, ahogy az ember felfedez olyasmiket, amiket a fesztivál ideje alatt nem: egy állandóan csobogó kis ivókutat, és olyan épületeket, amik eddig nem kerültek a látótérbe.
Feltámadt a hűvös szeptemberi szél, vesszük az üzenetet, nincs tovább maradásunk. Átadjuk a helyet a boxereknek és masztiffoknak. A K-híd csupasz, több nyelven üdvözlő molinók hiányában most a rozsda tűnik fel rajta elsőként. De nem baj, lesz ez még így se. Úgy körülbelül háromszázhúsz nap múlva.
