2006-ban jelent meg nagy port kavaró könyve, a „Bűnös áldozatok”. Sajátos szemlélete miatt sokan antifeministának tartják.
- Beszélgetésünk apropója is lehetne a szombathelyi VV Laci esete.
"Háromnapos hírnév az enyém" - VV Laci tiszta vizet akar önteni a pohárba
2014.
February
06.
17:08
Az egykori házastársak pár hete kiteregették ország-világnak a szennyest, és licitáltak egymásra, ki kit bántalmazott jobban.
- Ez a média hatása, hogy egy ilyen családi ügy, ilyen formában egyáltalán a nyilvánosság elé kerülhet. Viszont tudni kell, a normális emberi párkapcsolatok, és ehhez nem kell tudományos igazolás, mindig aszimmetrikusak. Az egyik fél mindig jobban kötődik, vonzódik, mint a másik, ez önmagában generál egy feszültséget a párok között. Hogy aztán ezt hogyan oldják fel, az annak a kérdése, hogy milyen kultúrával bírnak, milyen szociális közegből jönnek.
A nők bántalmazásának kérdése túlontúl átpolitizált, és ez egyértelműen az elmúlt százötven év következménye. Azok, akik párkapcsolatokban élnek, pontosan tudják, hogy a kapcsolat milyensége mindig két emberen múlik. Nincs olyan, hogy van egy ördög, hogy a férfiak rosszak és agresszívek, míg a nők ártatlan angyalok. Társadalmunk azonban erről az alapvető tényről nem akar tudomást venni.
Világunk, amit felépítettünk magunknak, azt hangsúlyozza, hogy csak a nők az áldozatok. Ezt tudományosan áldozatiság-elméletnek is nevezik. Mert nem igaz, hogy a nők minden szempontból hátrányos helyzetben vannak, és nekik mindenért jobban meg kell küzdeniük, mint a férfiaknak. Ez egy egyoldalú, szexista nézet.
Értelmetlen szembeállítani a nemeket
- A nők fizikailag „gyengébbek”, ettől kiszolgáltatottabbak, talán ezért alakulhatott ki ez a női ártatlanság-elmélet.
- A modern világban a nők pozicionált szerepbe kerültek. Ennek politikai okai vannak, amihez a tudománynak sok köze nincs. Az igazság az, hogy a férfiak, a fizikai erőfölényen túl több tényezőben sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a nők. Tekintettel például az egészségügyi állapotukra vagy az élethosszukra. Tény az is, hogy sokkal több vezető beosztású férfit találunk a munkahelyeken, mint nőt. Viszont a másik oldalon sokkal több olyan férfi él, aki ha nincs vezető pozícióban, sokkal rosszabb helyzetben van, mint a nők nagy átlaga.
A méricskélés helyett viszont előbbre jutunk azzal, ha tudomásul vesszük, különbözőek vagyunk, másban jók, és mások az erősségeik vagy a gyengéik. Értelmetlen szembeállítani a nemeket, ki szenved jobban, kinek rosszabb. Ez a szemlélet sehová sem vezet.
- Miért nem került be ezidáig a közbeszédbe a férfiak bánata és bántalmazása?
- Mert ha egyszer egy világ arra építi fel a központi gondolatát, hogy a nők az ártatlan szenvedők, akkor kell mellé egy bűnbak. Nem lehet valaki egyszerre áldozat és bűnös, ennek azonban sok köze nincs a valósághoz. Az viszont már politikai kérdés: miért ilyen erős az áldozatiság-elmélet.
- Közben azt látjuk, muszáj lenne őszintén beszélni a férfi-női kapcsolatokról, az agresszióról, mert ha mi nők nem is jutunk el feltétlenül a fizikai erőszakig, a férj és a gyerekek lelki bántalmazása elég gyakori.
- Azt kell mondjam, ez csak egy következmény, hogy végre arról is beszéljünk, hogy a nők is ilyenek, hogy bennünk is van agresszió. Olyan konfliktusos világban élünk, ahol lépten-nyomon anyagi és munkahelyi problémákba ütközünk, ahol azt méricskéljük, ki keres és szenved jobban, ahol nem a baj gyökereit keressük, hanem ezeket a tüneteket próbáljuk kezelgetni.
Másrészt a világunk eljutott odáig, hogy nyílttá váltak az eddig szigorúan az intim szférához tartozó párkapcsolati problémák. Ezért élhet meg a piacon ennyi női lap, ami kifejezetten az intim szférákra fókuszál, és azért lett a szexnek és a pornográfiának is ekkora szerepe.
Miért csodálkozunk el azon, hogy ennyire szexualizálódott a világ?
- Mi lehet a problémánk gyökere?
- A történelem során így alakult, ezt kevertük ki magunknak. Létrejött egy olyan párválasztási szempont, ami soha előtte nem volt: a kémia útján keresünk társat, és a szex alapján döntünk. Akkor miért csodálkozunk el azon, hogy ennyire szexualizálódott a világ? A párválasztás alapjául olyan dolgot emeltünk ki, amire nincs befolyásunk.
Nem tudjuk előre betervezni, kit kívánjunk meg, kibe szeressünk bele. Ha erre alapozzuk a párkapcsolatunkat, akkor hosszútávon ne csodálkozzunk el azon, ha az nem fog működni, és a szerelem nem tart ki egy életen át. Ha nem tudom, hogyan működik a saját biológiám, akkor nagy bajban vagyok, mert olyanokat várok el magamtól és a másiktól, ami nem fog bekövetkezni. Ahhoz, hogy mégis fennmaradhasson egy jó párkapcsolat, bizony komoly társadalmi, nevelési és kulturális alap kell.
Ez megfejeltük azzal, hogy manapság totális szexuális szabadság van. Három tabutéma maradt, az összes többi kikopott: a gyermekek szexualitása, a homoszexualitás és a női szexualitás védelme. Mihelyt ezekről szó esik bármilyen szinten is, egyből politizált formában történik meg. Viszont már rég nem tabu a gyermek házasságon kívüli születése, a válás vagy a pornográfia.
Száz évvel ezelőtt a világ még nagyon racionálisan működött, a párkapcsolatot mindenkor alávetették annak, hogy megszülessen a gyermek, és azt felneveljék. Erre építették a párok a kapcsolatot: hogy az utódnak fel kell nőnie, ehhez idomult az együttélés rendje, még a vagyonszerzés is. A múlt század elején aztán olyan elképesztő fejlődés indult meg, amely soha nem látott módon segítette elő a szaporodást. A férfiak találmányok sorával könnyítették meg a nők életét, a mosogatógéptől az antibébi tablettáig. Aminek az lett a következménye, hogy a nők átvették a hatalmat először a szaporodás, majd az élet több területén is.
Ma egy nő dönti el, hogy kivel hogyan hányszor fekszik le, mikor szül, felneveli vagy sem az utódot. A férfiaknak ebben a kérdésben már nem osztanak lapot, először a szaporodás, majd az élet több területén is. Ilyen egyszerű és egyben ilyen szomorú, ezzel kellene kezdeni valamit, ember módjára.
A férfiak számára a házasság a beosztottak pályája
- Több nő vagy több férfi követ el fizikai erőszakot? Mi a helyzet Európában?
- Nem állnak rendelkezésünkre olyan adatok, amelyekkel ezt ténylegesen össze tudnánk vetni. Nyugaton a kutatók azt mondják, a felek egymás közötti viszonyával foglalkozni kell, mérni, mert ok nélkül semmi sem történik. Az ottani kutatások azt bizonyítják, fele-fele arányban bántalmazzák egymást a férfiak és a nők. Tény, hogy a két fél nagyjából egyformán reagál a konfliktusokra, csak a férfiak tudnak nagyobbat ütni. Így gyakrabban jelentik fel őket bántalmazás miatt, és gyakrabban büntetik őket.
A férfiak bántalmazása ritkábban kerül a nyilvánosság elé, mert ők szégyellik ezt, félnek, hogy kinevetik vagy lesajnálják őket. Ahogy a 2005-ös könyvemben is megírtam, szép számmal történt bíróságon végződő halálos, súlyos testi sértéssel végződő bántalmazás is, de a könnyű testi sértéssel járó bántalmazásokat általában nem jelentik a férfiak.
- A kérdés az, hogy a konfliktusokat, amik a párkapcsolatban elfajulnak, azokat mi okozza, és miért nem tudják ezeket normálisabban kezelni.
- A konfliktus minden emberi kapcsolat természetes velejárója, a kérdés az, hogy hogyan tudom ezeket feloldani, humorral és kedvességgel, vagy fizikai bántalmazással vetek véget a vitának? Attól is függ, milyen temperamentumom, de az is kérdés, mennyire szeretem a másikat. A nők az elsők, akik, miután elhidegültek partnerüktől, elsőként az ágyból távolítják el őket, amiről nem szólnak sem a köznapi sem a tudományos közlemények.
A férfiban kialakul a kisebbségi komplexus, a házasok többsége elmegy férfitársaságba és inni kezd. Mert eszébe sincs kilépni a házasságból, a férfiak döntő többsége éppúgy vállalja, mint a nők, ezt az éveken át tartó kínlódást.
- Miért nem lépnek ki a férfiak egy rossz házasságból?
- Mert számukra a házasság a beosztottak pályája, nem ők a főnökök, a nők irányítanak. Ez a természetes, hiszen a házasságban élő férfiak többsége tovább él, kevesebb köztük az öngyilkos. Ha a nők átadják ezt az irányító szerepet, a férfiak elkezdenek főnökként viselkedni otthon, megmondják, mit hogyan kell csinálni, és miután ebben nincs jó gyakorlatuk, és elegendő empátiájuk sem, ezt a fajta „vezetést” leginkább agressziónak élik meg a nők.
A nők úgy vannak összerakva, hogy természetüktől fogva empatikusabbak, hiszen ők hordozzák magukban az új életet. A férfiak számára a probléma megoldása fontosabb, nekik le kell tudni lőni a vadat. Egy nő nem lövi le az állatot, hanem sajnálja. Ha viszont a nők számára férfi társadalmi-gazdasági hatalmi szerepe a vágyott cél, cserébe pedig a számunkra terhes családi szerepet kínáljuk, a végeredmény senkinek sem lesz jó. Onnantól egyik fél sem érzi jól magát a másik szerepében.
Példaként szoktam előhozni, hogy Svédországban, ahol a legnagyobb az emancipációs szint, kiharcolták maguknak a nők az állami feminizmust. Ebben az országban a világon a legmagasabb a munkahelyi szegregáció. Ez azt jelenti, hogy a nők többsége nőinek nevezett munkát vállal. Ha a nőknek megengedik, hogy azt csináljanak, amit akarnak, akkor női munkát szeretnének végezni. Nem akarnak hullamosók, kőművesek, sem traktoristák lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs köztünk olyan, aki ilyen szakmára ne vágyna, vagy férfinak tartott munkát ne végezne el szívesen, de a nők döntő többsége nem akar vezérigazgató vagy politikai pártvezér sem lenni, és ez így van rendjén.
Keressenek kevesebbet, de legyenek többet együtt
- Gondolom, ez nem azt jelenti, hogy Ön azt pártolná, hogy a nők egyáltalán ne dolgozzanak.
- Nem, egy szóval sem mondtam ezt. Ott van Hollandia példája, ahol nem zavarták vissza a nőket a konyhába és a templomba, hanem azt mondták, hogy dolgozzanak bátran, ahogy a fiatal férfiak is, viszont költsenek kevesebbet, keressenek kevesebbet, de legyenek többet együtt. A részfoglalkoztatás a világon a legnagyobb Hollandiában, a nők és a fiatal férfiak között is, és pozitívak az eredményeik.
- Erre először a nagypolitikának kéne vevőnek lennie.
- Erre a nagypolitikának semmilyen befolyása nincs, csak annyiban, hogy a politika követi azokat a hétköznapi igényeket, amik megjelenek, arra reagál. Hozhat persze jogszabályokat, de ha az emberek tömegei erre nem vevők, akkor teljesen felesleges a fáradozás. Ez azt jelenti, hogy Hollandiában a nagypolitika vevő arra, amit az emberek akarnak.
Amelyik családban szeretet van, ott nincs családon belüli erőszak
- Mit tanácsolna a magyarországi nőknek, mit kövessenek vagy ne kövessenek el?
- Érezzék jól magukat a bőrükben, és szeressék azokat, akik között élnek! Ilyen egyszerű dolgokat tudok csak mondani. A könyvem végén is leírtam ezt a mondatot, amiről aztán sokan úgy gondolták, micsoda tudomány ez? Pedig így van, amelyik családban szeretet van, ott nincs családon belüli erőszak. Nem verik egymást.
15 éve tanítok az egyetemen, ahol egy speciálkollégiumot vezetek, és a női-férfi devianciákkal foglalkozunk. Itt minden alkalommal megkérdezem a lányokat, nekik mit tanított az anyukájuk, milyen nők legyenek, ha felnőnek? Ilyeneket hallok vissza: „legyél önálló, független, keresd meg a pénzedet, ne függj senkitől, ne légy senkinek a cselédje, szerezz diplomát, legyen egy jól kereső állásod.” Erre kérdezem én, mit mondott az anyukájuk arról, mit tegyenek akkor, ha családjuk, gyerekeik lesznek? Akkor néznek rám, mert ők erről otthon nem beszéltek.
Kérdem én, mire számíthat az a kislány, akit arra nevelek, hogy a párkapcsolat és a házasság cselédség és függés, ha kivasal egy inget, az már szolgaság, nem pedig öröm, hogy a másiknak adhat valamit.
Mit kell csinálni? Szeretni, mert ha megértem a másikat, ha örülök neki, hogy van, akkor nem leszek agresszív. Ha tudok felelősen dönteni, ha tudom kit válasszak, akkor már sokat tettem magamért, mert ezzel kezdődik minden.
