Régi idők szelei
Amekkora kincs volt, olyan nehezen lehetett hozzájutni a vezetékes telefonhoz. Kérvényeztünk, vártunk, ismerőst kerestünk, hogy intézze el, még talán egy kis csúsztatott is volt a mellékzsebbe, csakhogy meglegyen a várva várt készülék. Pontosabban nem is mi, hanem apáink, nagyapáink. Ha valakinek volt telefonja, az utca kegyeltje volt. Megérte vele jóban lenni, hiszen bármikor is kellett a telefon átlehetett hozzá ugrani és megkérni, hadd intézzük el ügyes bajos dolgainkat.
Ha valakinek a munkájához kellett, akkor a vállalat is besegített a telefon beköttetésben. Aztán volt olyan szerencsés, aki mellett egy másik lakásban volt készülék, ő maga pedig ikertelefont kapott. Az egyetlen bosszúság ebben az volt, hogyha az ikertelefon túloldalán valaki beszélt, akkor a másik félnek várni kellett vagy pedig elfutni a nyilvános telefonig.
Szombathelyen 1893-ban kezdett el működni a nyilvános telefon szolgáltatás, 11 évvel azután, hogy a Magyar Királyság elsőként hét városban elindította azt. Ha akkor még nem is, jó egy évszázaddal később már szinte gomba módra nőttek a nyilvános telefonok és már nemcsak a Magyar Posta épületeiben kihelyezett készülékeket lehetett használni, hanem a szinte minden utcában megtalálható fülkéket.
Én is emlékszem olyan esetre, amikor privát készülékigényünket hét év után sem utalták még ki és télen, nyáron, esőben, szélben, fagyban a közeli fülke komfort nélküli hideg terét kellett használni távbeszélgetéseink lebonyolításához. A problémával egyébként nem csak mi bírtunk, hiszen a kilencvenes évek elején megszokott látvány volt a szombathelyi nagyposta épülete előtti embersor, akik arra vártak, hogy a fülkében beszélő letegye a kagylót és végre bejussanak a távbeszélés Mekkáját jelentő egy négyzetméteres dobozba.
Az aranykor
A rendszerváltás után az otthoni vezetékes telefon egyre kevésbé jelentett luxust. Bár nem volt még minden háztartásban, számuk rohamosan nőtt. Ezt a tendenciát az utcai fülkék is követték. Szombathelyen 2000-re érték el csúcspontjukat, amikor 353 darab posztolt a város utcáin, 95 érmés és 258 kártyás készülék. Mert ekkora már a telefonkártyák is teret hódítottak. A tantusz után a Magyar Postának sikerült előrukkolnia valami olyan egyedivel, ami megkülönböztette az átlag telefonálót a tömegtől. A kártya elegáns volt, lehetett rá sok mindent nyomtatni, így gyűjthető volt, és egyébként is. A telefonkártyások tudták, hogy nekik nem kell sorba állniuk, hiszen a kártyás telefonoknál az érmét használó tömeg mit sem ér a forintjaival.
Azért a mobil az úr
A XXI. század hajnalán indult el a mobiltelefon térhódítása. 1999-ben még csak 1,1 millió magyar mobil előfizető volt, azonban 2005 végére ez a szám elérte a 9,14 milliót. A nyilvános telefonokra pedig egyre kevesebb igény mutatkozott. Szépen lassan el is kezdték őket leszerelni. Sólyom Balázs, a Magyar Telekom NyRt. munkatársának tájékoztatása szerint, bár a cég törvényi kötelezettsége mindössze 32 darab lenne, Szombathelyen így is 82 nyilvános telefon van, ezek közül 70 érmés és 12 kártyás készülék. A cég adatai pedig azt mutatják, hogy ezekről a telefonokról havonta valamivel több mint egy órát beszélünk mi, szombathelyiek.
Külföldön is próbálkoztak sok mindennel, hogy az embereket visszacsábítsák a telefonfülkékbe és ezzel állva maradhasson a távközlés e furcsa totemoszlopa. Azonban hiába helyeztek ki sms-ezésre is alkalmas telefonokat és komplett internet elérhetőséggel is felszerelt egységeket, az új készülékek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ez történt Magyarországon is.
Szóval a nyilvános telefonfülkék, a készülékek amik egykoron nagy becsben és kihasználtságban díszítették a városok utcáit, lassacskán eltűnnek. Hasonló sorsa jutnak, mint a távközlés egy másik szimbóluma, a lovasfutár.
