Balogh Ernő polgármesterrel a helyi közösségi ház apró konyhájában didergünk, s arra a baljós kérdésre keressük a választ, hogy Velemér valóban eltűnhet-e a föld színéről azért, mert egyszer csak nem marad egyetlen lakója sem.
A kérdés azért különösen időszerű, mert a szlovén határhoz közeli vasi községet most már nemcsak egy-két helyi, magát realistának mondó polgár félti az elenyészéstől, de hivatalosan is úgy tartják számon, hogy végveszélyben van. A Központi Statisztikai Hivatal idevágó jelentése ugyanis besorolta a falut a hátrányok sokaságával küzdő, létükben leginkább fenyegetett települések közé.
Ijesztő tendencia
S valóban, a helység lélekszáma évek óta folyamatosan csökken: 1970-ben még 226-an, 1990-ben már jóval kevesebben, 114-en, 2005-ben pedig csak 85-en voltak a velemériek, akik mára mindössze 78-an maradtak, ráadásul a zömük nyugdíjas. Ijesztő a tendencia, szó se róla, a polgármester is aggodalmaskodik miatta eleget, de azt mondja, ő maga még csak gondolni sem akar arra, hogy Velemér valaha is kísértetfaluvá változhat. Az a Velemér szűnne meg létezni, amely Árpád-kori templomáról és fazekasságáról nemcsak Magyarországon, de szerte Európában is nevezetes, s turisták ezreit vonzza évről évre?, teszi fel a kérdést mintegy önmagának Balogh Ernő. Nem, ez egyszerűen nem történhet meg…
Tősgyökeres vasiként természetesen magam is azt kívánom, hogy ez a tragédia soha ne következzen be, de azért arra kérem a polgármestert, hogy próbáljuk meg megfejteni, miért vannak egyre kevesebben a velemériek, hogy miért nem akarnak itt élni a fiatalok. A legfőbb ok nyilvánvalóan az, hogy a faluból hiányzik szinte minden olyan intézmény, szolgáltatás, ami helyben tarthatná, esetleg idecsábíthatná elsősorban is a fiatal felnőtteket.
Se iskola, se óvoda, se orvosi rendelő
Nincs például iskola, óvoda és bölcsőde, de most értelme sem lenne a létezésüknek, hiszen gyermek is alig akad Veleméren. Az öt általános iskolás Őriszentpéteren, Bajánsenyén, s a Zala megyei Csesztregen tanul, a két középiskolás diák Lentibe és Szombathelyre jár, az egy-egy óvodás és bölcsődés kisgyereket pedig szintén Bajánsenyére viszik reggelente a szüleik.
Az egészségügyi ellátás sem valami rózsás Veleméren, se orvosi rendelő, se gyógyszertár nincsen, de egy védőnő azért a lakók szolgálatára áll. A betegek az öt kilométerre fekvő Gödörházára járhatnak orvoshoz hetente kétszer, de a tizenöt kilométerre lévő Őriszentpéteren felkereshetik az ügyeletet is, a hét bármely napján. Balogh Ernő itt fontosnak tartja megjegyezni, hogy a sürgős ellátásra szoruló betegeket a falugondnoki busszal is elviszik a megfelelő orvosi rendelőbe. Ez a busz egyébként ellát még egy egészségügyi feladatot is: hetente egyszer gyógyszert szállít Őriszentpéterről Velemérre.
Az eddigiekből kiindulva talán nem meglepő, hogy vegyesbolt sincsen Veleméren, s hogy a posta is csak mobilposta. Négy-öt évvel ezelőtt még működött egy üzletecske a faluban, de csődbe ment. Nem csoda ez egyáltalán, jegyzi meg a polgármester, hetven-nyolcvan ember nyilvánvalóan nem tud eltartani egy boltot. Az alapvető élelmiszerek beszerzésével azonban nincsen gondjuk a helyieknek, ezeket a naponta megjelenő mozgóboltban bárki megvásárolhatja.
Kizárólag közúton
S az is csak a hátrányait szaporítja Velemérnek, hogy kizárólag közúton közelíthető meg. De ha vonat nem is, busz azért jár errefelé. Naponta öt járat viszi az embereket Őriszentpéterre, ahonnan aztán több csatlakozás is elérhető. S az is nagy segítség a helyieknek, hogy a Zala Volánnak van egy olyan járata, ami, Körmend érintésével, Bükfürdőre tart, s megáll Veleméren is. A közlekedési lehetőségek tehát egészen tűrhetőek, mondja a polgármester, különösebben nem is panaszkodik rájuk senki sem.
Munkalehetőség mostanában természetesen nincsen Veleméren, de, különös módon, munkanélküli sincs a faluban. A kilenc munkaképes korú ember mindegyike dolgozik, ki helyben közmunkásként, ki pedig Őriszentpéteren, Szalafőn vagy éppen Szombathelyen. Ezek az adatok azonban meglehetősen csalókák, messzemenő következtetést nem lehet levonni belőlük, hiszen a falu lakóinak legalább nyolcvan százaléka nyugdíjas.
A polgármester aztán előáll még egy, szerinte nagyon zavaró hiányossággal. A mobilhálózat igencsak gyatrán működik errefelé, mondja, sok helyen nincs megfelelő térerő, nehézkes a telefonálás. Pedig fontos lenne a zavartalan működés, s nemcsak a helyiek, de a turisták miatt is. Ezen a ponton aztán véget vetünk a falut sújtó hátrányok taglalásának, elég belőlük ennyi is. S nagyjából ezeket kell számba venniük azoknak a fiataloknak is, akik azon morfondíroznak egyszer, hogy maradjanak vagy menjenek, netán ideköltözzenek. S nem lehet tagadni, hogy ezek a hiányosságok egyelőre inkább eltántorítják a fiatalokat az itteni letelepedéstől.
Balogh Ernő ennek ellenére megismétli, hogy egy fikarcnyit sem fél attól, hogy végzetesen elnéptelenedik a falu. Nézze, van nekünk egy híres Árpád-kori templomunk, mondja bizakodva, amit több ezren meglátogatnak egy évben. S éppen ezért, főleg nyaranta, rengeteg autó jár erre, sokan megtapasztalhatják, hogy itt olyan csend és nyugalom van, olyan gyönyörű a természet, hogy le a kalappal. S az is megeshet, mint ahogyan már megtörtént nem is egyszer, hogy később néhányan visszatérnek a látogatók közül, s megvesznek egy-egy házat, még ha csak afféle nyaralónak is… Meglehet aztán az is, miért is ne lehetne, hogy egy jól menő vállalkozónak megtetszik a falu, és idehoz valamilyen üzemet. Ki tudja, mit hoz a jövő…
Hallgatunk ezután egy ideig, aztán Balogh Ernő hirtelenül előrukkol egy eddig valamiért elfeledett örömhírrel. Hát miféle kihalásról beszélünk mi, amikor tavasszal gyermeke születik egy veleméri házaspárnak?, kérdi mosolyogva. Sőt, tavaly is volt egy újszülöttünk… Azért ez nagy szó, nem? Igen, ez tényleg nagy szó, ismerem el magam is, s végül azt kérdezem a polgármestertől, hogy szerinte ötven év múlva lesz-e még élő ember Veleméren. Ez nem lehet kérdés, szögezi le határozottan Balogh Ernő. Nem tűnik el a falu, ez egészen biztos. Ezzel a derűlátó mondattal be is fejezzük az eszmecserét, s nekiindulunk, hogy megnézegessük a nevezetességeket, s hogy megtudakoljuk a helyiek véleményét a falu jövőjéről.
Optimista lakók
Reisz Ádám, akivel a közösségi ház előtt futunk össze fotós kollégámmal, évekkel ezelőtt Budapestről költözött Velemérre a családjával együtt. Elegük lett a nagyvárosi nyüzsgésből, zajból, a beteges levegőből, csendre és nyugalomra vágytak, ezért esett a választásuk Velemérre. Nem bánták meg a döntésüket egy cseppet sem, mondja a feleségével három gyereket nevelő fiatalember, miként ő maga attól sem tart egyáltalán, hogy valaha is kihalhat a falu. Teljesen biztos ugyanis abban, hogy, hozzájuk hasonlóan, egyre több fiatal hagyja majd el az élhetetlen nagyvárosokat, s költözik el vidékre. Úgyhogy nem lesz gondja Velemérnek sem.
A Szentháromság-templomba Szabóné Németh Ilona helyi képviselő és templomgondnok kísér fel bennünket, s már útközben alapos tájékoztatást kapunk tőle a messze földön híres, román kori épület történetéről. Később azt is büszkén említi a gondnoknő, hogy a gazdasági válság ellenére még mindig nagyon sokan, évente öt-hatezren keresik fel a templomot a világ minden részéből, s bőséggel tartanak benne esküvőket, keresztelőket is.
Természetesen mi magunk is örvendünk a templom népszerűségégének, de azért azt is megkérdezzük a gondnoknőtől, hogy, látogatók ezrei ide vagy oda, nem fél-e attól, hogy egyszer kihal ez a falu. Neki nincs ilyen félelme, mondja Szabóné Németh Ilona, mert azt a települést, aminek ilyen műemléke, s ilyen páratlan, csendes, nyugodt környezete van, nem fenyegetheti ez a veszély. Annak mindig lesz lakója.
Kósa Sándorné szavaiból azt tetszik ki, hogy aggódik a faluért, de azért egy kicsit optimista is. Az idős asszony otthonában fogad bennünket a férjével, a meleg konyhában foglalunk helyet, úgy beszélgetünk. Az a baj, mondja Kósa Sándorné, hogy a faluból elmentek a fiatalok, mert itt nem tudnak megélni, nincs munka. S ha kihalnak az öregek, akkor mi lesz?
Eltűnődünk ezen a kérdésen pár pillanatig mindnyájan a konyhában: tényleg, akkor mi lesz? Reménykedni persze lehet, folytatja aztán Kósa Sándorné, de ahhoz is nagyon szaporodni kellene a falunak, hogy a mostani lélekszám megmaradjon. De talán az segíthet valamit, hogy sok turista jár errefelé, s egyiknek-másiknak úgy megtetszik ez a dimbes-dombos vidék, hogy megvesznek pár házat. Talán ez…
A falu helye
Varga Gyuláné (Sári néni), aki - a mesterek távollétében - elkísér és beenged bennünket a nevezetes habán kerámiák műhelyébe, nem hagy kétséget afelől, hogy igen borúsan látja Velemér jövőjét. S miért ilyen pesszimista?, kérdem a beszédes asszonytól. Hogy miért? Hát azért, mert nem vagyunk, adja tudtomra a tényvalóságot Sári néni. Hetvennyolcan azért még mindig vannak… Na igen, de nemsokára már tizennyolcan sem leszünk. Nincs nép, nincs fiatal, ezt kell megérteni. S ha az öreg elmegy, akkor mégis ki marad? Egy-két fiatal azért maradt még, ellenkezem egy kicsit az igazsághoz híven Sári nénivel. Jézusmáriám, mondja erre értetlenkedve az asszony, de hát itt nincs munkahely, nincs semmi. Akkor meg miből éljen meg az a fiatal?
Erre különösebben okosat nem tudok válaszolni, ezért hát előhozakodom a velemériek legnagyobb reménységével, azzal, hogy talán egyre többen vásárolnak itt házat, s akkor megmaradhat a falu. Hát igen, mondja némi gondolkodás után Varga Gyuláné. Akkor megmaradhat a falu. A helye legalábbis…
Keserű szavak ezek kétségtelenül, mi is eléggé elkomorodunk tőlük, de azért mégsem kell teljesen letörve távoznunk Velemérről. A búcsúzásnál ugyanis kiderül, hogy a polgármester, a rengeteg hátrány és hiányosság sorolása közben, elfelejtett szólni arról, hogy akad itt azért egy kis előnyöcske is. Az mégpedig, hogy a faluban, a környező községekkel ellentétben, van vezetékes internet. Nagyot nézünk.
