Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Weiss András: Én sem hagyok magamból Holokauszt-bohócot csinálni! (1. rész)

Tíz évet simán letagadhatna, levezetett Bécsből Kismartonig, hogy leüljünk egy kávé mellé beszélgetni. 86 évéből alig élt Magyarországon, 5 éves koráig németül beszélt, akcentusnak viszont nyomát sem találjuk. Ő Weiss András. Két részletben közöljük vele készült interjúnkat…

Megjárta Auschwitzot, túlélte, Lukács György tanítványa lett, majd 30 évig tanított a bécsi Műegyetemen. Édesapja Weiss Oszkár építette szombathelyi közkórházat és a reáliskolát (főiskola/egyetem). Ma Bécsben él, de ahogy meséli, meteorológiai menedékjogot kért Spanyolországban, a teleket ott tölti.

Weiss András
Weiss András
Bonyhádi Zoltán

A Saul fia miatt megint fokozott az érdeklődés Auschwitz iránt. Látta az Oscar–díjas magyar filmet?

Nem néztem meg, az én életem tényleg rég nem erről szól. A rövid 86 évemből mindössze tíz hónapot töltöttem az auschwitzi lágerben. Elmesélem szívesen, amit akkor átéltem, de nekem sokkal fontosabb, hogy 30 évig taníthattam a Bécsi Műegyetemen. A Sorstalanság című regényét olvastam, szenzációs, pedig Kertész Imrét nem tarom nagy írónak. Hogy hogyan sikerült neki nem tudom, de nagyszerű könyv. Egyszer ő mondta azt, hogy nem hagy magából Holokauszt-bohócot csinálni. Ez a véleményem nekem is, noha tudom, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik ezt a borzalmat végigélték, így egyre nagyobb a kereslet irántunk.

Szombathelyi békeidők: amikor zsidók és nem zsidók együtt jártak ki meccsre

Kezdjük az elején, milyen volt Szombathelyen, zsidó származásúként a 30- ’40 években gyerekeskedni? Lehetett sejteni, mi lesz?

Biztos voltak jelek, de normális élet folyt Szombathelyen. Zsidók és nem zsidók együtt jártunk meccsre, még mindig el tudom mondani az akkori Haladásnak a névsorát, kijártunk az SFE pályára, mert ott zajlottak a boxmérkőzések, a háttérben pedig zajlott a világtörténelem. De hiába kutatok az emlékeim között, nem találom nyomát azoknak az előzményeknek, amelyek kényszerűen Auschwitzhoz vezettek. Csak azt látom, hogy ez a tragédia, ami akkor Szombathelyt érte, megváltoztatott mindent.

1939-ben, Szombathelyen
1939-ben, még Szombathelyen.
Weiss András saját fotói

Szegény Bíró Péter osztálytársamból füst lett, én is elkerültem Auschwitzba, Gyimesit rá négy évre felakasztották, mert antibolsevista volt, mindegyikünket érte valamiféle katasztrófa. Ameddig ezt nem ismerjük fel, addig nem lesz mindenki ellene annak, ami akkor történt. Nem csak a zsidókat érte tragédia, mindenkit ért valamiféle megrázkódtatás.

1942-ben az akkor érettségizők közül többen önkéntesek lettek a magyar hadseregben. Emlékezem a Schlamadinger (Sólymos) pék fiára, hogy milyen jól festett az egyenruhájában. Még az évzáró ünnepségen énekelt, gyönyörű hangja volt, aztán valamikor kiment a frontra. Vissza már nem jött, hozták, mind a két lábát levitte egy akna.

Én Sztálingrádot biztosan nem éltem volna túl, nem azt mondom, hogy Auschwitz jobb volt, csak azt, hogy más.

Amit fontosnak tartok, hogy ez a tragédia nem szabad, hogy újra megtörténhessen! Amikor eldobják a követ, nem mindegy, kit hogyan talál meg! Az elején kell okosnak lenni, és nem felemelni azt a követ. Észre kell venni, hogy rossz irányba megyünk.

Sokan, így utólag először azt kérdezik: miért nem menekültek el, legalább a tehetősebb zsidók?

Ha nem jött volna 1944. március 19., átvészeltük volna, addig külföldről is idejöttek a zsidók, mert Magyarországon meg lehetett maradni.

Szombathelyen élt egy zsidó család, úgy hívták őket, hogy Strickerék, ha jól emlékszem bőrgyárosok lehettek. Ők már a harmincas években kivándoroltak Új-Zélandra. Mi lett velük? Nem tudom, csak azt, hogy ők elmentek. Persze, mindenki spekulált, de nem volt hova menekülni, Németországban már zárták be a lágerekbe a zsidókat. Egy hajóval el akartak menni Angliába, onnan visszaküldték őket, Amerikába senkit sem engedtek be. Kubából visszaküldtek egy hajót. Annyit tudtunk, hogy a Dominikai köztársaságba és Sanghajba beengedték a zsidókat, de itt Szombathelyen azt se tudtuk, hogyan lehet odáig eljutni.

Weiss András
Weiss András
Weiss András saját fotói

Az itteni zsidók vidéki emberek voltak, azóta mobilabbak lettünk, de akkoriban nem voltunk azok. Volt olyan szombathelyi, aki Sárváron se járt soha. (Kredencszindrómának hívom ezt, mert a kredencet sem könnyű megemelni, és tovább vinni.) Ha adtak volna egy lehetőséget, biztos elmentünk volna. Nagy marhaság, de itt Szombathelyen biztonságban érezték magukat az emberek.

De mást mondana ezekre a kérdésekre az, akit zsidóként neveltek, aki a 2000 év üldöztetésnek a tudatával éli az életét. Én nem tudtam a zsidóság üldöztetési mániájáról, én úgy éltem, mint a többi keresztény.

Miért kellett nekem azt gondolnom, hogy bajom eshet?

Arról tudott, hogy zsidó származású?

Tudtam, de Magyarországon nem volt faji antiszemitizmus, vallási antiszemitizmus volt, és én nem voltam zsidó, hanem katolikus. Miért kellett nekem azt gondolnom, hogy bajom eshet? A mostohaapám, ő zsidó ember volt, ha ő túlélte volna, megint másként válaszolt volna erre a kérdésre.

Nem hiszek Istenben, de a katolikus vallás kötelez, nekem ez a természetes, a legjobb együttélési minta, amivel élni lehet. Amikor bementünk a lágerbe, a zsidók megpróbáltak vizsgáztatni, de engem nem lehetett. Pár dolgot megtanultam, de mind a mai napig léteznek olyan zsidó ünnepek, amikről képtelen vagyok megjegyezni, miről is szólnak. A feleségem zsidó, de mellettem nem lehetett hitközségi tag. A lányom és az unokáim szintén kacsintgatnak a zsidó vallás felé, de Ausztriában ettől csak érdekesebbek, az osztrákok 15 százaléka különben is fel tud mutatni valamilyen zsidó őst. Voltak idők, amikor ezt inkább nem szerették kutatni, de ezek elmúltak. Szerintem ennek az ároknak meg kellene végre szűnnie, hiszen globális világban élünk. El kéne felejteni, hogy a valós problémák helyett folyton bűnbakokat keresünk. Most biztos a migránsok a bűnbakok…

Weiss András
Weiss András
Bonyhádi Zoltán

Az előítélet egyébként, úgy gondolom, természetes túlélési stratégia. Az előítéletek akkor válnak borzalmassá, ha megdönthetetlenek. Biztos voltak olyan zsidók, akik tönkretették a családokat, mert kamatos kamatra adtak hitelt, de az én mostohaapám orvos volt, ingyen járt biciklivel Szombathelyen a betegekhez, mert ha valaki beteg, vallotta, akkor ahhoz oda kell menni, ha kap pénzt, ha nem. Ő biztos nem adott ki uzsorakamatra hitelt senkinek.

Visszatérve, 1938-ban már érezni lehetett, hogy a világban, legalábbis a mi világunkban változás áll be. Feltűnő volt, hogy a fali firkálások a megszokott szexuális szimbólumokról a nyilaskeresztekre és az antiszemita feliratokra váltottak. És tavasszal jött az első zsidótörvény. Az iskolában egy tanár 1945-ben nyilas karszalaggal járt az iskolába. Janzsónak hívták, bolond egy ember volt, nagyon sajnálom, hogy a háború után nem ültem le vele beszélgetni, mert túlélte… Hihetetlen kellemetlen megjegyzéseket tett, volt egy zsidó osztálytársunk, őt ténylegesen üldözte, de rám is tett néhány kínos megjegyzést. De ez a tanár mindenkivel embertelenül viselkedett, Horváth Mikit, az alispán fiát büntetésből a katedraasztal alatt guggoltatta és kukorékoltatta.

Radnai rajztanár volt, rajongtam érte, megrögzött jobboldali ember volt, na és? A harmincas években ez még nem is volt kérdés. Ne úgy képzelje el az akkori világot, hogy voltak a zsidók és a fasiszták, és kettőjük között pedig egy mély árok.

Édesapja
Édesapja
Weiss András saját fotói

Amíg apám élt, nem is voltak nálunk zsidók. Csak amikor meghalt, és anyám újra férjhez ment, utána lettek a családnak zsidó barátai. Én is közelebbről egyedül az osztálytársamat, Bíró Pétert ismertem, az ő apja főorvos volt Vasváron. Neki köszönhetem a feleségem is. Akkoriban sokat bicikliztem, Vasvár felé tekertem, gondoltam felkeresem ezt az osztálytársam. Együtt elmentünk standra. Ott ismerkedtünk össze a feleségemmel, mostanában, 1943-ban történt. Budapesti volt, Bíró Péter zsidó társaságához tartozott. Persze először, 14 évesen még nem szövődött köztünk semmi. Később 1946-ban futottunk össze véletlenül Budapesten, akkor én már 17, ő 15 éves lehetett. Egy pillanatra aztán elment Ausztráliába, 28 évre, utána visszajött, azóta vagyunk együtt, immár 38 éve.

Amikor be kellett vonulniuk a szombathelyi gettóba, akkor sem érezte már ezt a szakadékot kint és a bent között?

Az, hogy milyen volt kint, nem tudom, csak, azt, milyen volt bent. 15 éves voltam, az egész egy kalandnak tűnt. Május elején kellett beköltözni a gettóba. Eltekintve a szűk helytől, szüleimmel egy szobában voltunk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. A gazdag zsidókat naponta vitték vallatni, hogy hova dugták el a kincseiket. Aztán stráfkocsival hozták őket vissza, a talpukat úgy szétverték, hogy nem tudtak járni.

Nem egészen két hónapot voltunk csak ott, és a hozott tartalékok még tartottak. Emlékezem, hogy egyszer, vagy kétszer élelmiszerrazziát tartottak. Aztán a deportálás előtt a Mayer gépgyárban helyeztek el bennünket, több mint 3000 embert, vagy egy hétre. Egy tábla csokoládét ottfelejtettem a szekrény mögött. Ez a tábla csokoládé kísért a következő tíz hónapon át, kínzott, hogy ott felejtettem a gettóban.

Auschwitz egy ellenvilág volt, nem lehet beiktatni, mint tanulmányt a normális életbe

Sok mindent tudunk, olvastunk és filmen is láttunk Auschwitzról, de így is felfoghatatlan. Lehetett egyáltalán tanulni, megfogadni valamit ebből a borzalomból egy 15 éves gyereknek?

Auschwitzot nem lehet beiktatni, mint tanulmányt a normális életbe, Auschwitzban csak egyet lehetett megtanulni, hogyan lehet azt túlélni. Semmit sem lehet átvinni, talán csak annyit, hogy vigyázni kell! Egyet viszont megtanultam, nem mindegy milyen színdarabot írunk, mi emberek. Mert ha írok egy színdarabot, előbb-utóbb találok embert a hóhér szerepére, és az áldozatéra is. De az hogy, milyen darabot játszanak, nem a szereplőktől, hanem a darabtól függ.

Emlékszik még a megérkezésre?

Mikor kiszálltunk, azt mondták az őrök, hagyjuk ott a csomagot, mert szét lesz szortírozva, és majd később visszakapjuk. A vagonban, ahol előtte 70-en nyomorogtunk, minden össze-vissza volt dobálva és piszkítva. Azt mondtam magamban, ezt soha sem lehet szétszortítrozni, ezt el fogják venni, ahogy azt is, ami rajtunk van, kár lesz beöltözni. Nagyon meleg volt, egy szál fürdőnadrágban, meztelen felsőtesttel, szandálban kutyagoltam. A többiek hurcoltak mindent, amit elbírtak.

Auschwitz
Auschwitz
Nyugat.hu

Mellettem M. úr, szombathelyi paszománygyáros. M. urat nem ismertem azelőtt, de tudtam róla, hogy gazdag és tekintélyes valaki. A hőség ellenére kalap, öltöny, pulóver és kabát, karján meg egy városi bunda. Azt mondja nekem, „Nálad nincsen semmi, nem vinnéd a bundámat?”. Erre szemtelenül azt válaszoltam, „hülye lennék, ha akarok vinni valamit, akkor a sajátomat vittem volna”.

Mindenünket elvették, de valamilyen oknál fogva a cipőnket mégsem, én meg ott álltam egy szál szandálban. A túlélés egyik záloga pedig az volt, hogy az embernek jó cipője legyen. Nekem nem volt, de aztán lett. Egy szombathelyi, a gumis Neumann, ő valahogy bekerült a ruharaktárba, hozzá küldtek, hogy „menj a Gézához, és kérj tőle cipőt”! Ő adott nekem egy párat, minden ellenszolgáltatás nélkül. A jókat elvitték a táborból, de így is maradhatott vagy 500 ezer pár, azokból lehetett válogatni. Nem emlékszem, mennyi ideig lehetett meg ez a pár, de a végén már az sem volt meg.

Auschwitz
Auschwich
Nyugat.hu

Találkozott Mengelével? Sokan túlélők közül úgy emlékeznek, a pribék orvos személyesen döntött arról, életben maradhat-e.

A nőket és férfiakat rögtön szétválasztották, aztán elvonultunk, ötös sorban, egy magas termetű SS-tiszt előtt. Ezt a tisztet láttam később is, amikor már a lágerban voltam, esküdni mernék, nem orvos volt. Mellette volt valami közkatonaszerű, aki a tiszt döntését cselekvésbe öntötte és az embereket jobbra, vagy balra lökte. Az SS, aki engem „szemlélt”, nem Mengele volt, vele később többször is „találkoztam”. Én a mostohaapám mellett mentem, nem emlékezem, hogy a tiszt mondta-e, vagy a katona: „Du kannst bei deinem Vater bleiben”. Ezzel abban a kegyben részesültem, hogy auschwitzi lakossá váltam. Ellenkező döntés esetén a gázba mentem volna. Az első véletlen.

Auschwitz
Auschwich
Nyugat.hu

A munkaképtelen rabokat kiválogatták és gázba küldték. Egy ilyen szelekcióra, a 7-es barakkban pontosan emlékezem, ezt Mengele végezte. Itt őt jól megfigyelhettem, így tudom, hogy a mi érkezésünkkor nem ő döntött felettünk. Mostohaapám hasán volt egy kelés. Amikor Mengele odaért hozzá és a kelésre nézett, mostohaapám németül (ő Grazban járt egyetemre) jelentette, hogy ő is orvos, és a hasán az mindössze egy kelés. Mengele nem mondott semmit, továbbment.

A cikk folytatása itt olvasható:

Álmában néha még a szombathelyi strand öltözőjéből a gázkamrába viszik - Weiss András 2. rész

❤️ Nélküled nem tudjuk megírni! Ajánld fel adód 1%-át a Nyugat.hu-nak
Adószámunk: 18889332-2-18 Nyugat Média és Világháló Egyesület
Segítség és letölthető nyilatkozat ide kattintva érhető el.
Köszönjük nektek! ❤️

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Közélet

Tovább az oldalra