Na, Caesar, hogy tetszett Egyiptom?

Caesar és augusztus 20.

Hol volt, hol nem volt, igaz sem volt talán ez a szerelem. Mindenesetre legenda szinten van, és Georg Friedrich Händel is feldolgozta egy hullámosan szép operában. A magyar nemzet születésnapjához legfeljebb annyiban kapcsolódott ez az előadás, hogy rákerült az augusztus 20-i meghívókra, mint a megemlékezés kísérőrendezvénye, de telt házzal, hiba (és eső) nélkül lement az ünnep éjszakáján, az Egyházmegyei Kollégium udvarán. És megtörtént a csoda is…

Vastagon kifestett emberek járkálnak ide-oda

Mert mi, ha nem meglepő dolog, hogy az ember képes szinte valóságosnak megélni, végigizgulni, megkönnyezni egy színpadi történetet? És mi, ha nem csoda, ha ez úgy is sikerül, hogy a történetet ráadásképpen az opera műfajában mesélik el neki?! Márpedig nincs annál életidegenebb dolog, mint amikor vastagon kifestett emberek egy néhány négyzetméteres emelvényen ide-oda járkálva élnek és halnak tíz perc alatt, szeretnek, születnek, megöregszenek két felvonás között, és teszik mindezt úgy, hogy valószínűtlenül magas és mély hangon énekelik még azt is, hogy: „Add ide a sót, légy kedves!"

Ilyet azért nagyon kevesen szoktak produkálni az életben, lássuk be, és őket sem toleráljuk általában… De, mint mondtam, akkor és ott megtörtént a csoda! Adott volt egy mesés szerelmi történet, egy valószerűtlen előadásmód egyfelől – és adott néhány elképesztően tehetséges énekes-színész, valamint egy kreatív rendező másfelől, akik elhitették velünk, hogy ugyan már, nincs ezzel az egésszel semmi baj, mi sem természetesebb, mint az egymást kétpercenként követő természetellenességek! És kihoztak az egészből valami olyasmit, ami még akkor is mozgott a nézőben, amikor már messze járt a jelmezektől, messze a hangszerektől is, s már csak Caesar kifakadásainak visszhangja csengett a fülében.

Klasszikus megközelítés lézertechnikával

Szombathelyre ritkán jut el opera. Talán a saját színház repertoárjába befér majd egy-egy a jövőben, de nem biztos, mert ami egykor oly irdatlanul népszerű volt, a műfaj, melynek legfontosabb produkcióit néhány évtizeddel ezelőtt főműsoridőben közvetítette a rádió, manapság épp csak vegetál. Belekerült az ördögi spirálba: nem játsszák, mert „nincs hallgatója" - és tényleg alig van hallgatója, hiszen nem játsszák. Az emberek már alig ismerik, nem is szerethetik tehát… Most, a Julius Caesar Egyiptomban előadás közönsége valami egészen nívós, a klasszikus megközelítést a legmodernebb lézertechnikával ötvöző produkciót láthatott. Horváth Zoltán Erkel-díjas Érdemes Művész utazott le Budapestről, hogy megrendezze, s a szereplők sem alkalmi énekesek: a Magyar Állami Operaház, és a nagy vidéki színházak ünnepelt sztárjai.

Váratlan szituáció - kipipálva

Az operaénekes összetett színész. Kell, hogy átélje, amit csinál, nem él meg elképesztően fejlett mimika, beszédes tekintet nélkül, és emellett még énekelnie is kell (nem középiskolás fokon, és nem akármilyen erősséggel ám!) ülve, fekve, futva, haldokolva akár. Az arcjátéknak három mestere volt a szombathelyi előadáson. Legügyesebb komikusnak a negatív főhőst találta a közeliket kedvelő fényképezőgép: Hábetler Andrást a nem kevéssé gyermeteg, ugyanakkor kegyetlen és csillapíthatatlan hatalomvággyal küzdő, húgát, Cleopátrát a trón közelébe engedni sem akaró Ptolemaiosz szerepében. Ha nem ül ki az arcra a lélek, minden elveszett, fakó, jellegtelen lesz a játék. Hát ez róla aztán nem mondható el. Grimaszkirály és főmókamester ő. A főpróbán az egyik szereplő késését kompenzálandó varázslatos baritonján megénekelt viccek mesélésével oldotta a kínos csendet, majd vad táncot járt el a meglepett és szerepe szerint őt éppen hivatalból gyűlölő Corneliával ( Schöck Atala). Aki ezt látta, kicsit sajnálta, hogy másnap nem késett a kedves kolléga…

Hírességek Szombathelyen

A másik két mimika-királyt (egyikük valóban és valójában királynő vala…) a címszerepekben láthattuk. Kertesi Ingrid Liszt-díjas énekművész Cleopátrájának minden egyes jelenete után vastapsot kapott a közönségtől. Mert tényleg ő volt! Ő volt Cleopátra! És tényleg nevetett és tényleg sírt és tényleg gyűlölt és tényleg szerelmes lett egy idegenbe, akit a forgatókönyv szerint kezdetben csak (szerinte) jól megérdemelt trónusa elfoglalásához gondolt alkalmas eszköznek, de aztán az emberi szív, ugye… Nos, az kiszámíthatatlan. Ha eztán bárki megkérdezi tőlem, hogy milyen híres vendégek látogattak el a vasi megyeszékhelyre, Cleopátrát közöttük fogom említeni. És természetesen Julius Caesart is. Mert igenis itt voltak. Ők, az andalgó szerelmespár. A szintúgy elképesztően tehetséges Clementis Tamás Caesarja ember volt, nem kegyetlen hódító. Sajátos figurája, csibészes, kicsit Terence Hillre emlékeztető személyes bája (megvolt hozzá egyébként Bud Spencer is a darabban: a hadvezér Curiót játszó Szécsi Máté), beszédes arca tovább színezte a képet – és méginkább megszerettette a nézőkkel őt és szerepét.

Ármány és szerelem

Ezek a karakterek gördítették tovább a történetet, ami jóravaló korai szappanoperához (lásd még: Shakespeare…) méltón dimbes-dombos, hullámvölgyes és fordulatos Händelnél is. Olyan, mint az élet: libikóka. Egyszer fent, másszor lent, s amikor Te csúszol lefelé, valaki valószínűleg éppen emelkedőben van…

Bizony, liftezni szokott az ember elméje, amikor ezt az egész életnek nevezett nagy katyvaszt a maga összes érzelmével bő két és fél órába próbálják beleszorítani. Egy színdarabba, ami voltaképpen verseny. Előre bátran, mindenkin át és mindenáron! Caesar egyiptomi látogatásában is volt minden: gyilkosság, sírás, mire a felbujtó Ptolemaiosz persze nevet, aztán sír, mert a terv nem vált be, Caesarnak nem tetszett az ajándékba kapott emberfej, kár volt az egész… Ármányos csábítás is akad, majd igaz szerelem édesítette földöntúli boldogság a két főhős számára, aztán természetesen ellentámadás (zsupsz), elválás, harc, bukás, aggódás, kilátástalanság - megint sírás. De a sors, ugye… A sors, amiben már a régi görögök is hittek.

Az opera jó, ha jó a vége

A sors hozza a hepiendet. Mert nem szabad sírva hazaengedni a nézőt! (Ezt is jó két-háromezer éve tudjuk…) A bárányfelhős lezárás, ha nem túl csöpögős, elad minden történetet. Így került a forgatókönyv végére a felmentősereg, szerencsés véletlenek egész sorozata, a gaz Ptolemaiosz leszúrása (a nézőtéren többen megkönnyezték, mégiscsak jóravaló ember lehet, akinek ilyen szép, kifejező arcot adott a jóisten…), Cleopatra csillogó szeme az elnyert trónusra telepedvén, a kiteljesedett szerelem, a reflektorfényben kimerevített boldogság. Színpadon már az összes nagy és kis szereplő, gyülekeznek Cleopatra szolgálólányai, ott a kórus, megérkeznek a táncosok, a római légió ( karneválra melegítő legionáriusokból), az őrök, a szolgálók, a királynő hű segítője, Nirenus (Király Miklós) sem maradhat el, és mivel mese a mese, még a halottaiból feltámadt harcos, Achillas ( Cserhalmi Ferenc) is fogja a láncban a zsarnokot apja emlékére kivégző Sextus ( Haramza László) kezét. Finálé - mosoly. Az élet pedig megy tovább, de nem engedik már a színpadra, nehogy elrontsa az idillt.

Hangos siker és füstgép

A sikernek sokféle mértékegysége van: a tapshossz, a hangzavar erőssége, a virágcsokrok, bonbonok és apró figyelmességeket rejtő táskák mennyisége, a közös fényképezkedést és aláírást kunyeráló nézők száma. Akármelyiket nézzük is, az augusztus huszadikai produkciót imádta a közönség. (Egyetlen kényelmetlenségként vele kapcsolatban a füstgép zúgását hozták fel a hátsó sorban ülők – a füstgépét, ami a modern lézeres kulisszapótlék látványához sajnos nélkülözhetetlen volt…) Számtalanszor visszatapsolták az énekeseket, és hatalmas elismerésorkán járt a Budapesti Bach Zenekarnak is, amit egy ismert helyi karnagy, a Caesar egyiptomi kiruccanását Szombathelyre álmodó Rózsa Ferenc dirigált. Igen, Julius Caesarnak tetszett Egyiptom - de még jobban tetszett Cleopatra. Szombathelynek pedig ők tetszettek. (Persze, sokan valószínűleg Egyiptomot is szívesen megnézték volna…) Ők ott fenn a színpadon, ők ott lenn a zenekari árokban. Ők sokan, és ez az egész, különleges bemutató.