Volt idő, amikor Dallos Laci megkerülhetetlen művészegyénisége volt Szombathelynek, fotósként országosan elismert kört működtetett, és a legjobb grafikusokkal dolgozott együtt. Amióta kerekes székhez kötötten él, ritkán vesz a kezébe gépet. Visszavonult. Közel tizenegy éve zsűrizi a Nyugat.hu karneváli fotópályázatának az anyagát, lehetett volna ez is apropója a beszélgetésünknek, de egy másik érv, hogy "Önretró" címmel nemrég nyílt tárlata Szombathelyen.
December 5-éig látható a Bernstein Béla Kulturális Központban a kiállításod, amely egy önreflexió az első, 36 évvel ezelőtt Ferencvárosi Pincetárlatodra. Úgy hallottam, nehezen szántad rá magad erre az újbóli bemutatkozásra, miért?
Szeretem ezeket a fotókat, mindig sokat jelentettek nekem, csakhogy azt gondolom, akkor lehet igazán örülni egy ilyen tárlatnak, ha a képeket tegnap vagy tegnapelőtt készítetted. Akkor még élnek benned azok az élmények, amelyek az anyag elkészültét kísérték. Még érzed azt az áldott állapotot, amikor megcsinálsz valamit, és látod, hogy az jó. Harmincöt év távlatából ez már rég elillan, nagyon a múlté. Ezért találtam ki, hogy legyen az anyag címe „Önretró”, hogy magam számára is megindokoljam, miért a visszaemlékezés. Másrészt viszont azáltal, hogy újra elkezdtem foglalkozni ezzel, előjöttek bennem a régi anyaggal kapcsolatos élményeim. Ez volt első budapesti bemutatkozásom - olyan örömökkel, amelyeket elfelejteni nem lehet. A tárlat anyagát egyébként kétszer is bemutattuk már Szombathelyen, ezért is gondoltam úgy, hogy azoknak szánom, akik nem látták, és azoknak, aki már látták, és szerették.
Lesz folytatás?
A szombathelyi zsidó fesztivál szervezői előzetesen arra kértek, hogy több kiállításban gondolkodjak, ezért is tervezem úgy, hogy lesz még folytatás. Megcsináljuk azt a játékot, hogy évről évre, kronologikus sorrendben egy–egy kiállításom anyagát mutatjuk majd be.
Az anyagok valahol összegyűjtve várakoznak?
Nem egészen, elő kell bányásznom hozzá a régi fotókat, és azokat a kópiákat, amik az adott kiállításokhoz tartoztak. Mindegyik kiállítás más és más volt, közöttük, mire összejött egy-egy minőségi anyag, gyakran tíz év is eltelt.
Az idő a kópiákat sem kíméli, hol tudod ezeket a régi felvételeket újra előhívni?
Az analóg technika tényleg teljességgel megszűnt, ha van két ember Magyarországon, aki tud még laborálni, akkor megemelem a kalapom előttük. Nem is a felkészültség hiányzik, hanem a nyersanyagok. Mára megszüntette a nyersanyaggyártást még a Kodak is.
Akkor fejeződik be egy kép, miután megbarátkozott vele
Munkásságod jórészt analóg technikával készült. Digitalizáltad már a legfontosabb képeidet?
Tervezem, tervezem. Az összes kollégának, akiket a hazai fotóművészetben ismerek és becsülök, van már saját honlapja. Én vagyok az egyedüli kivétel, részben lustaságból is, mindig volt valami nekibuzdulás, aztán más dolgok lettek fontosabbak. Pedig korosztályomból mindannyian hátrányos helyzetűek vagyunk, hogy egy párhuzammal éljek, mi a Gutenberg galaxisból maradtunk itt, az utánunk szimatolók csak nyomtatásban, albumokban találnak meg minket, az internet megjelenésig mintha egy űr lenne.
Ha most nekiállnál, hány fotó lenne a minimum, amit mindenképpen digitalizálnál?
Amit igazán fontosnak érzek, az százas nagyságrendű.
Mint egy albumban egy horvátországi családi nyaralás:)
Az ember, amikor turkál a régi képei között, nemegyszer azt veszi észre, hogy egy-egy kiselejtezett fotó is mennyire értékes lehet, vagy fordítva, egy féltve őrzött kép mennyire elkopott, és elvesztette jelentőségét.
Nálam akkor fejeződik be egy kép, miután megbarátkoztam vele. Megcsináltam a fotót, és azzal a mozdulattal, - ha nem találtam meg benne magamat vagy az aktuális mondanivalómat - gyorsan el is tettem a fiókomba. És csak akkor adtam ki a kezemből, ha már úgy éreztem, hogy találtam hozzá elég tartalmat. Akár gondolati, akár érzelmi vonatkozásban. „Spekulatív” fotós voltam. Ezt a kifejezést egyszer valaki használta rám, nem különösebben kedvelem, de van benne igazság. Azt hiszem, hibám is volt az, hogy nagyon sokáig meg akartam faragni a képeket, olyan mondanivalóra törekedtem, amit nem szabadna ráerőltetni a fotográfiára.
„Spekulatív” fotós volt
Mintha csak grafikák lennének, annyira kiműveltek a beállításaid.
Az én fotós életem arra az analóg korszakra tehető, amikor egy fotósnak 12 kockája volt, és abba mindennek bele kellett férnie. A szolgáltatói munkában egy esemény fotózásra csak ennyi képkocka jutott, a riportban legtöbbször még ennyi sem. Nem volt idő közben cserélgetni a filmet.
Képeidet nézegetve leginkább az volt számomra a szembetűnő, micsoda belső gazdagság és életszeretet tükröződik bennük, megtaláltad a látszólag érdektelenben is a szépséget. Bennem erről a korszakról épp ellenkező, komor tónusú szociofotók hangulata él.
Mindenki a saját érdeklődési körét és világát hozza vissza. Volt létjogosultsága a szociofotónak is, annak például, hogy cigánytelepeken, hétvégi járatokon munkásokat fotóztak, az élet árnyékos oldalát kívánták megörökíteni, ebből a műfajból is korszakos munkák születtek.
Egyik személyes kedvencem a Vakablakok című képed, a létrával. Mottója is lehetne a tárlatnak. Hogy készült?
A Pannónia étterem mögötti parkoló helyén régen egy ház állt, amit épp bontottak. Este, amikor arra sétáltam már sötét volt. Ekkor tűnt fel egy áttört vakablak, amin át lehetett látni, és mögötte a félig bontott falnak támasztva állt egy létra. Türelmetlenül vártam, hogy reggel legyen, mert le akartam fényképezni őket, mielőtt tovább bontanák a falakat. A hazaúton a következő gondolatom az volt, hogy ez így fotónak kevés lesz, csinálok hát sok vakablakot, és lesz közte egy olyan, amelyik mögött egy létra van, annak összes jelképével együtt. Később, más képeimen is visszajött ugyanez a kompozíció: mert valahol egy ponton minden ismétlődik, de köztük lesz egy, ami kicsit más. Hasonló sémára készült a Kapcsok című képem: lám mennyien vagyunk, de mindenki számára biztosan van egy ember, akivel összekapcsolódik. Ezeket szeretem:)
Ezért is éreztem spekulatívnak a fotóimat, mert a képeimhez mindig irodalmilag, nyelvileg megfogalmazható mondanivalót kerestem. Azt gondolom, a megbarátkozás kulcsa is ez volt. Addig dolgoztam egy képen, amíg ki nem találtam, miről szól, hogy ne csak egy spontán vizuális benyomás legyen, hanem szóban megfogalmazható tartalmakat is hordozzon.
Idővel aztán szerettem volna erről az irodalmiasságról leszokni. Egy idő után már címeket sem adtam a képeimnek.
Hibának érezted ezeket a „belemagyarázásokat”?
Hibának semmiképpen, csak egy idő után túlhaladottnak, mert közben tágították a fejemet, és én is tágítottam másokét. Azt akartam, hogy a képeimen a pillanat álljon a középpontban, a mindenkori látványra való reagálás, és ne az, hogy verset költök köréjük. A képeim legyenek pillanatnyi rácsodálkozások és esetlegességükben is szépek.
Azért lettem fotós, mert filmes szerettem volna lenni
Kanyarodjunk vissza az időben, mikor és miért vettél először a kezedbe fényképezőgépet?
Azért lettem fotós, mert filmes szerettem volna lenni. A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ott működött egy remek filmszakkörünk, Gróf Edit vezetésével. Amikor tehettük, a moziban lógtunk, filmeket elemeztünk, képekben gondolkodtunk. Nagyon belelkesedtem a filmért, mint kifejezési lehetőségért. Fiatalok voltunk és lelkesek. Elkezdtünk amatőr filmezni, kétszer nyolcasra forgattunk, legtöbbször én voltam az operatőr, de nagyon lesújtó eredménnyel találkoztam az előhívások után. A korabeli lehetőségek sem technikai sem esztétikai értelemben nem elégítettek ki. Akkoriban (a hatvanas években) Nagy Árpád volt a sportház igazgatója, bármit kérhettünk tőle, ha reflektor, ha kábel kellett, azonnal segített. Merthogy éjszakai jelenteket is forgattunk, egy szerelmes filmhez.
Bevilágítottunk egy egész utcát, ha kellett. De készítettünk felvételeket a régi Savaria Karneválon, készültünk egy ifjúsági film pályázatra is. Emlékszem, egyszer Takács Béla volt az operatőr, mindaddig, amíg a szülei el nem jöttek a forgatásra, és meg nem hallották, milyen csúnyán-durván beszélünk az „alkotás lázában”. Többet nem engedték Bélát közénk, mi pedig meg lettünk lőve, mert nem csupán az operatőr esett ki, övé volt a kamera is.
Az így szerzett tapasztalatok után kezdtem el aztán fotózni, mivel a filmben nem találtam meg azt a technikai lehetőséget, amit kerestem, túl bonyolult eszköz volt, persze normális kamerát se láttunk. Feketéket meg fehéreket akartam látni, nem szürkéket. Normális tónusokat. A gimnázium után a bölcsészkarra jelentkeztem, de helyhiány miatt elutasítottak, hiába volt elég a pontom. Aztán a következő évben is valamilyen indokkal elutasítottak.
Filmművészetivel nem kacérkodtál?
Diploma nélkül lehetetlennek tűnt oda bejutni. Ma már nem bánom, hogy így alakult. Az érettségi után a Húsiparban helyezkedtem el, annyira laza munkakörbe, hogy mellette bőven jutott időm a fotózásra. Akkoriban a TIT-ben működő Savaria fotóklubba jártam, én voltam a legfiatalabb. Sokáig még gépem sem volt. Szerettek engem, eszközt is adtak a kezembe. Hálával tartozom a Vas Népe fotósának, Jákfalvi Elemérnek is, tőle is sok segítséget kaptam. Szerettem azokat az éveket. Ennek is lett a következménye, hogy felajánlottak egy állást a FÉNYSZÖV-ben, az időtájt kezdődött a színes fényképezés, színes labor. Még fehér színű fotópapír sem volt, csak vajszínű, képzelhetitek milyen briliáns színeket lehetett rajta kihozni.
Áldott állapot a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában
Magyarországon nem volt felsőfokú fotósképzés, kitől tanultál még?
A Fotóművészek Szövetsége, a KISZ támogatásával elindította a Fiatalok Fotóművészeti Stúdióját azoknak a tehetségesnek ígérkező fiataloknak, akiknek a felsőfokú képzését valahogy biztosítani kellett. Ide engem is meghívtak. A felvett húsz alapító tagból mindössze négyen voltunk vidékiek. Hat évig tartott ez az áldott állapot. Sorolhatnám a neveket, kikkel tanultam, dolgoztam együtt, mindenki megfordult ott, aki a fotográfiában számított. Figyeltek ránk, számon tartottak bennünket.
Nem hívtak, hogy dolgozz inkább Budapesten?!
Sok volt ott az eszkimó, és annál kevesebb a jó megrendelés. Egyszer hívtak Veszprémbe, csábító ajánlatot kaptam, lakással, de nem akartam édesanyámat magára hagyni. Csak az az előny csábított, hogy Pestig fele az út. Így is mindenhova eljutottam, sok közös kiállításra hívtak.
Sokan onnan ismernek a városból, hogy évtizedekig (1976-tól ’89-ig) te voltál a Berzsenyi Dániel Főiskola főállású fotósa. Akadt ott elég feladat?
Sőt, túlzásba is vittem, annyi munkát vállaltam magamra. Az intézmény dokumentációján, a tanszékek fotóigényén, előadások, tanulmányok szemléltetésén, a természettudományi szakok beindulásával a kísérletek fényképezésén át, sok mindent. Olyan technikai lehetőségeim voltak, amilyeneket akartam. Nagyon szerettem ott lenni, szerettem a közeget, a fiatalokat. És sajátságos, baráti volt a két generáció közötti helyzetem. Ma is nosztalgiával gondolok vissza. Mellette külön fotószakköröm működött az MMIK-ban is. Ebből vált ki a 2K, amit Bonyhádi Károllyal, Liszy Jánossal és Rosta József barátaimmal alapítottunk, egy trabantnyi fotókört. Mindenhol ott voltunk.
A szombathelyi tanárképzés ebben az időszakban fénykorát élte.
Válogatott társaság járt ide. Már előtte is sokszor megfordultam itt, gimis koromban itt tanultam franciául, jártam filmklubba, akkoriban pezsgő társasági és kulturális élet folyt.
Mi lett a főiskolán készített – gondolom raktárnyi - fotóanyaggal?
Szó szerint ott rohadtak el az alagsori laborban. Pedig olyan archívumot hagytam hátra, amiben napra visszakereshető volt minden. Valamit talán sikerült ebből is megmenteni. Bár a saját munkáimmal és archiválásával bántam volna ilyen gondosan.
Abban, hogy eljöttél, közrejátszott a rendszerváltás?
Nem igazán. Az időpont csak véletlen. ’89-ben három grafikus barátommal létrehoztuk a saját műhelyünket, a Grafit Stúdiót. Kreatív emberek vállalkoztak reklám és alkalmazott feladatokra, könyvek, kiadványok tervezésére, elkészítésére. Kaptunk egy kiváló helyiséget, nagy és sok térrel. Ideális műteremmel és grafikai helyiségekkel.
Nem esett még szó az én műtermemről. 1981-ben a várostól kaptam egy helyiséget a „14 emeletes" tetején. Az volt a fénykor. A nyugodt és elmélyült munka, a gondolkodás lehetősége. Ihlető és társasági centrum. Menedék. Két hatalmas terasszal, alattam a város. Volt energiám és lelkesedésem a fotószakkörök vezetéséhez, a 2K irányításához, a Stúdióhoz, (minden héten Pestre járni). Kiállításokhoz, utcagalériához, szervezni, olvasni, tudni mindenről, jelen lenni mindenhol, és elvégezni a "civil" munkámat is.
Gyerekkoromat leszámítva fizikailag mindig egészséges emberek között éltem. Sem helyzetem, sem állapotom nem akadályozott semmiben. A riportot ugyanúgy meg tudtam csinálni, mint az alkalmazott fotográfia bármelyik területét. Ehhez volt alap a műterem és azok a technikai feltételek, amiket „összekuporgattam” magamnak.
A többiek ki is nevettek: „Szegény kis öreg, fáradt”
Elmesélnéd, miért kerültél tolószékbe?
Egy olyan fertőzés miatt, amire manapság már hatásos ellenszer, a Sabin-cseppek vannak. Pár csepp a kockacukorra, és megvéd a járványos gyermekbénulástól. Három éves voltam, amikor elkaptam. Nem emlékszem rá, mások elbeszéléseiből hallottam vissza: nyár volt, augusztus lehetett. Vasváron a homokozóban a szomszéd gyerekekkel játszottunk. Egész nap kutya bajom sem volt. Este aztán jött a nagyapám, ahogy szokta zárás után, és odaszólt nekem, hogy menjek el vele a postára, feladni az aznapi bevételt. Azt válaszoltam neki, hogy nem tudok, mert nagyon fáradt vagyok. A többiek ki is nevettek: „Szegény kis öreg, fáradt”. Csak ültem ott a homokozóban, este volt már, be kellett volna menni, próbáltam, de nem tudtam felállni, ölben vittek be a lakásba. Másnap beküldtek Szombathelyre a fertőző osztályra. Abban az időben egy idős néni volt még, egy szombathelyi, aki ugyanebben a betegségben szenvedett. Őrá már emlékszem. Mindketten a szerencsésebbek közé tartoztunk. Aztán Pestre vittek, hónapokig kezeltek, voltam intézetben is, többször megoperáltak.
Intézetben? Nem lehetett könnyű.
Mozgássérült gyerekek között. Ott jártam ki majdnem végig az alsó tagozatot. A jól mozgók közé tartoztam. ’57 januárjában aztán végleg hazahoztak. Negyedikben még magántanuló voltam, aztán ötödiktől rendes suliba járhattam. Kicsit mindig bicegtem, de gyógytornával annyira karban lehetett tartani, hogy a riporteri munkát is meg tudtam csinálni. Sokat utaztam mindenfelé, Párizsban többször jártam egy-egy hónapra.
Mióta nem fotózol már aktívan?
Amióta tolószékbe kényszerültem, öt-hat éve.
Emiatt szüneteltetted a művészi fotózást is?
Úgy függ össze ezzel, hogy tolószékesen fizikailag is nehéz szabadon jönni-menni. Vigyázni kellene a technikára, másrészt az én biztonságomra. Ha fotózni indulnék, mindig kéne valaki segítség, de akkor nincs meg az a felszabadultság, ami kellene ahhoz, hogy alkotni tudjak.
Eltűnt a fotózásból a kaland is
Manapság bárkiből lehet fotós, elég hozzá egy jó telefon. Hogy viszonyulsz a digitális technikához?
Nagyon becsülöm már, de kezdetben nem így volt. Sokan az utolsó pillanatig ellenálltunk. Talán nálam most is tart ez az utolsó pillanat:) Elnézem, tisztelet a kivételnek, az eseményeken ott tolong egy sereg fotós, és mindegyik ugyanazt a képet csinálja, a produktumok 89-90 százaléka egyforma, mert a technika is ugyanaz.
Eltűnt a fotó „kézműves” jellege, a fénnyel és anyagokkal való közvetlen kapcsolat.
Eltűnt vele a kaland is. Technikai értelemben bizonyosan. Ugyanakkor roppant demokratikus lehetőség. Közel nyolc éve zsűrizem a Nyugat.hu karneváli fotópályázatának anyagát, és nem győzöm dicsérni magát a lehetőséget, hogy akárki fényképezőgépet vehet a kezébe, és kifejezheti általa önmagát. A technika megold mindent, nem kell külön figyelni rá. Megváltozott a fotózás metódusa is, most utólag kell a sok száz rögzített képből megtalálni a legjobbat. Ez semmivel sem tartom alacsonyabb rendű feladatnak, mint korábban, az analóg korban, egy kockában elkapni a legjobb pillanatot. Bármivel fényképezünk is, nem a technika az elsődleges egy kép elkészültében, hanem az, aki a gép mögött áll. Ahogy ő lát, amit ő akar elmondani a képével.
Nekem már mindenféle gép volt a kezemben, kisfimltől a nagy formátumú műszaki gépig. Kompakt gépem is van, és az okostelefonnal is értékes felvételeket lehet készíteni, nem kell azt sem lebecsülni. Kezembe veszem, és nincs bennem semmi röstelkedés. Nekem a lehetőségek közül valami azért nagyon hiányzik a digitális gépemből, a tükörreflex, és az, hogy minden körülmények között lássam, mit akarok és mit fotózok.
A digitális technika előtt napokig dolgoztunk egy-egy olyan feladaton, amit ma húsz perc alatt meg lehet csinálni. Rengeteg példát hozhatnék, de arra is, hogy amikor elkészült egy munka, mekkora érzés volt az eredményét átélni.
Nagyot kalandoztunk, pedig azért ültünk le, hogy a kiállításról beszéljünk.
Az már biztos, hogy ezt a mostanit is besorolom majd az „örömháttereim” közé. (Így hívtam a sikeres szerepléseket.) Jó érzés volt, hogy sokan eljöttek, szeretettel fogadták a képeimet is és engem is. Inspirációnak nagyon jó volt, megtiszteltetés volt a fesztivál nyitórendezvényének lenni. Köszönöm azoknak, akik segítettek, és mindazoknak, akik „rugdaltak” érte.
