1881-ben épült, fogadtatása kicsattanó volt, mert a Nyugatiért nem rajongott annyira a magyar, köszönhetően az osztrák háttérnek, ez meg tősgyökeres helyi produktum volt, Rochlitz Gyula, Feketeházy János és Than Mór tervei alapján. Elkészültekor ráadásul egyenesen az öreg kontinens legkorszerűbb pályaudvarának számított.
Legtöbbünk ezt a tényt ma egy Magyarországra érkező külföldinek csak méretes nyelés kíséretében tudnánk előadni. Ma ugyanis az egyetlen, még mindig tiszteletet parancsoló jellegzetessége a - figyelem, nevét nem az égtáji elhelyezkedéséről kapó - Keleti pályaudvarnak a félkörívesen üvegezett főhomlokzat valamint a fogadócsarnok monumentális vasszerkezete. Nagyjából minden más, ami ez alatt található, az élenjáró rossz példa, hogy milyen ne legyen az ország legforgalmasabb vasútállomása, miközben mégis pont olyan.
Két okból nem vettük elő méretes fényképezőgépünket a pályaudvar területén: egyrészt szerettünk volna inkognitót megőrizni, másfelől pedig mert aki tudja, mi a dörgés errefelé, az már a pénztárcáját tartalmazó zsebét is többször tapogatja a kelleténél, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e (ezért itt jelezzük, hogy a külső képek kivételével csakis mobillal fotóztunk).
Én olcsóbban adom! Elnézést, egy pillanatra! Taxi?
Megerősítés és cáfolat nélkül is elevenen éldegél ugyanis a szóbeszéd, hogy ha a bűn testet öltene, akkor a főbejárattól balra eső traktus egy jókora rákos terebélyként boltosodna ki - mondják például, hogy itt mindig akad vevő egy-egy még forró mobiltelefonra, és a kábítószerek is könnyen cserélnek gazdát. Csaliként bedobva magunkat elindultunk a hivatalos pénzváltó felé, rögtön elénk is pattant egy megnyerő mosoly, ami mögül szokatlan magánhangzó-nyújtásokkal csusszant ki, hogy "olcsóbban adom. Na, kétszáztísz!"
Ezt a részleget uralja még pár bóvliárus, egy használt laptop adásvétellel foglalkozó "szaküzlet", illetve az a gyroszos, amiről mindenkinek a spermás szósz sztorija jut eszébe, amit, mint tudjuk, a haver volt munkatársának a másodunokatestvére elsőkézből tapasztalt meg. Amit viszont mindenki saját maga élhet át, az az erősödő vonzódás kézipoggyászaink irányába, ha neadjisten ezen az oldalon szeretnénk kijutni az épületből. Valahogyan jobban szeretünk rájuk markolni. Ami a legszebb: a külföldi jegypénztár is pont erre van.
El kell hogy mondjuk, az illegális valutázók szeretetteljesen bégető báránykák a Keletiben fellelhető egyéb lerohanó embertípusokhoz képest. A pénztárak környékéről való száműzésüket követően például a peronok mellé szorultak a rákbetegeknek gyűjtő, behízelgőn stoppoló fiatalasszonyok, akiktől ha az ember csekket kér, hogy majd fizet azon, közlik, hogy az sajnos éppen elfogyott. A legirritálóbb jelenség mégis a hiénázó taxisfalka, ami Intercity és nemzetközivonat-szagra gyűlik, a málhákkal felszerelt utasokra úgy ugranak, hogy azt még egy tenyérbemászó szcientológus is megirigyelhetné.
Egyelőre csak az eső hull ránk
Hogy az összkép ne zuhanjon szét, kedves ismerősként köszönthetjük a talajmenti beazonosíthatatlan folyadékfoltokat, láthatunk a Vezénylet bejáratánál szétkorhadt cserepes tuját, a bomlás legkülönfélébb formáit az ódon falakon, az ottjártunkkor eleredt eső meg természetesen az állomástető létezése ellenére random helyeken csordogál le a lábunk elé. Így megy ez - mondaná Vonnegut.
Egy vermut a Barossban?
Várnunk kell a vonatunkra, ki akarjuk vonni magunkat a fentebb leírt tényezők alól, de nem akarjuk az időt a lépcsőn, a 4-es metró építése miatt feltúrt tér, valamint a lökdösődő tömeg látványának elemezgetésével tölteni? Gond egy szál se, ezért van a Baross Étterem a Keletiben.
Ebben a kurtán-furcsán kevert, rézcsilláros, műmárványlapos asztalos miliőben - aminek adalékanyagai között éppúgy megtaláljuk a századforduló angol kávéházai utáni loholást, mint a szocializmus mindmáig ki nem szellőztetett bukéját - nyugodtan elkölthetünk egy békés félórácskát anélkül, hogy bárki a nyakunkba akaszkodna, és még így is legfeljebb csak egy százassal kell többet fizetnünk a sörért, mint a kinti büféknél (hogy ne érjen minket a pontatlanság vádja: a Barossban 450 forint egy Soproni, 370 egy kapucsínó).
Miközben Budapest újabb és újabb szegletei kapnak dekoratív ruhát, érezni, hogy a térrendezés legfőbb ismérve még mindig a súlyos arányeltolódás. Lehet, hogy csodájára járhatunk a megújult Március 15. térnek, lehet, hogy a biciklisek Mekkájának előszele a pofás Kiskörút, de a külföldiek nem ezekkel találkoznak először, első benyomásaik megérkezésükkor születnek. Aztán az addig vidáman lobogtatott kompakt fényképezőt gyorsan el is teszik a Keletiben, és sietősen menekülnek a Váci utcáig, hogy annál messzebb ne is nagyon menjenek, épp elég baj, hogy a kedvük már elment.
Magyarország legnagyobb utasforgalmat bonyolító pályaudvara nem ezt érdemelné. Az erőteljes rendőri jelenlét, a pénztáraknál egy éve bevezetett egysoros sorbanállás csak apró ráncfelvarrások, a hajdani pompa feltámasztásához ennél többre volna szükség. Mindenekelőtt mondjuk szándékra. Amíg ez nem történik meg, addig marad a sietés kebabszagban, cigifüstben, rátapadva a saját farzsebünkre.
