„Kellék az egész világ!”

Botrány, kérem!

Botránnyal kezdődött A kellékes kedden este az Agora – Művelődési és Sportházban. A nézőtéren ugyanis – voltak… És nem fehér egerek! Bieder József, jóravaló, becsületes színházi untermann gyanútlanul pakolgatott, szitkozódott a félhomályos színpadon, amikor odalent mozogni kezdett valami... A nem-mellékes, segédszínészi státuszú kellékes halált megvető bátorsággal, valamint

Te jó ég!

felkiáltással - elmenekült. Aztán visszamerészkedett.

Önök, ugye, nézők tetszenek lenni? Legalábbis így kinézetre...

Igen, mi nézők tetszettünk lenni. A kamarává paravánozott térben, teltházasan.

Tiszta bolondokháza. Menjenek szépen haza!

– legyezgetett a kellékes, miközben veszettül hívni próbált mindenkit, aki felelős lehet azért, hogy itt most egy csomó

Tisztelt Önök

ül, néz rá várakozón és nem mozdul az Istennek se! Márpedig addig ő sem mehet sehova. Hát hogy nézne az ki?! De, ez is hogy néz ki? Színház tegnap volt és holnap lesz – ma nincs. Bieder József hitetlenkedve lejött közénk, elkérte néhány néző jegyét.

Azt a leborult szmötyiropogósát!

– sóhajtotta, majd visszabaktatott a színpadra.

Kellék az egész világ!

És odafent elkezdett hangosan gondolkodni, emlékezni, filozofálni. Mindenekelőtt meggyőzött bennünket, hogy

kellék az egész világ

, és ne hordjuk olyan magasan az orrunkat, mert mi is csak egy-egy beosztott lámpa vagyunk benne. (Ettől a felismeréstől összeomlottunk.) Aztán a kupakok természetrajzáról szóló kisdoktori disszertációja következett, később hosszas, gondosan levezetett merengés arról, mi a különbség a kellék és a díszlet között. (Ezt egyrészt végignevettük, másrészt nem értettük, mert ha kellék az egész világ, akkor hogy jönnek a képbe a díszletek – amik hangsúlyozottan NEM kellékek?! Na de kell is mindent érteni...)

Másfél órányi tömör magyar(ított) színházi szociográfia felvezetése volt mindez. Kulisszatitkok egész sorozata jött aztán színházi bulvár - a színpadról. Meg a visszatérő kedves kérdés:

Biztos nem akarnak inkább hazamenni? Na jó, ha nem, hát nem...

Fel s alá járkált előttünk (zavarában) egy

kettétört nullovics

, egy

voltál-ember

, egy részeges, de épp italletevési letargiában szenvedő háttér-figura, aki már csak kupicával issza a kólát (főleg, ha Jägermeister), akit mindenki lenéz, akibe mindenki belerúg, aki senkinek nem kell – és aki maga személyében a komikum. Szóval Woody Allen magyar módra.

A darabokra tört primadonna esete

Segítségével átsuhant még néhány tipikus karakter a színpadon – egyszemélyes darabról lévén szó csak a megidézés szintjén. Előkerült

Sanyibazmeg

, a megbízott kelléktár-igazgató, Rózsi, a felelős (vagyis felelőtlen) nézőtérfelügyelő, Zsani, a bájos, 19 éves kellékes-segéd, akibe hősünk kicsit beleszeretett (mit neki negyven éves korkülönbség), leesett és

darabokra tört

lelki szemeink előtt szegény rövidlátó Csikós Rózsi, a híres énekesnő, megismerkedtünk a színházutáló Bieder-feleséggel és a botfülű Bieder-fiúval is, aki csak dobolni szeret, vagyis azzal foglalkozni, amihez abszolút nincs tehetsége. Korunk gyermeke.

Szent ég, majdnem megfeledkeztem Vizingernéről és az ő sztárnak született pudlijáról! Pedig ők is nagyon előkerültek ám! A pudli egészen konkrétan. Így nézett – mutatta Bieder József négykézlábra ereszkedve. (Nagyon nevettünk.) Legalább annyira testi valójában hozott be a színpadra a háttér frontember(helyettes)e egy kitömött macskát, demonstrálandó, mennyivel jobb és higiénikusabb egyébként a mű- vagy rég döglött állat. (Ezen én személy szerint nem hahotáztam annyira.) De ha már dög - hát akadt éppen a zsúrkocsin emberkoponya is, Shakespeare felfedezettje. Most a szavaló

nullovics-Hamletet

hallgatta száj-, pontosabban állkapocstátva.

Miből lesz a szafaládé...

Közben nem ártott hegyezni a füleket, mert olyan csoda történeteket, színházi praktikákat tudhatott meg a beavatott nagyérdemű, amiket máskor, máshol, mástól aligha. Például, hogy a színész nem ehet a színpadon csokoládét, mert belemegy a fogába, és kenyeret sem, mert azt meg sokáig tart megrágni. Meg hogy a színházi Jolly Joker a banán: befestve debreceni vagy szafaládé, pálcikára húzva jégkrém – vigyorgott Bieder József, és elmajszolt egyet, leköpködve kicsit a nézőket.

Hát azt tudták-e, hogy meghajlásáról ismerkszik meg a színész? És hogy ha elfogy a könnyzacskóból a tartalék, elég felnézni a reflektorokra? Érdekes adalék volt a kellékesek természetrajzához, mennyire vonzódnak a lomtalanításokhoz, a bolhapiacokhoz és a szemetes-konténerekhez. Persze az alulról hevesen utált színészek lelkivilága is szóba került – nem éppen rivaladafényben… De hát valamit csak kellett kezdenie velünk,

Tisztelt Önök

-kel a nehézsorsú Biedernek, aki egykor maga is színésznek készült, és bár mindenkinél hatásosabban alakította a halottat, sosem lett nagy név. Most viszont nyakába szakadt ez a teltház, ugye...

És hol volt Kern András?

Bieder József egyre felszabadultabban létezett a színpadon, a közönségnek pedig nem volt szüksége a reflektorokra – könnyesre röhögte magát minden mozdulatán, pláne, ha beszélt is. Hogy Kern András ez idő alatt hol volt, azt nem tudom. valahol lennie kellett, mert ekkora betűkkel ki volt írva a plakátokra:

A KELLÉKES – KERN ANDRÁS

. Várjunk csak...

Néha mintha mégis felbukkant volna! Egy csibészes mosolyban, egy jellemző nézésben (vagy az Kardos doktor volt?!), egy-egy kiszólásban a szerepből.

Na tapsoljanak már egyet, hogy legyen kedvem!

– kacsintott ki Bieder mögül az a színész, akit mindenféle fellengzősség nélkül Magyarország egyik legjobbjának lehet nevezni. A bamba közönség elszégyellte magát. Tapsoltunk aztán annyit, hogy feltartott kézzel kellett jeleznie, ha szólni akart.

Akkor... Akkor ő holnap már nem jön...

Szóval ott volt azért Kern András. És, mint nyilatkozta, ott voltak saját életének epizódjai, személyes emlékei a történetben, amit Parti Nagy Lajos Eberhard Streul darabja nyomán írt és Ilan Eldad rendezett. Nagyon ott voltak. Ő is nagyon ott volt. És nagyon jó helyen volt! Senki meg nem mondta volna, hogy az első ilyen, egyszereplős, mitöbb, szinte közönség-főszereplős színdarabja ez. Az interakció tökéletesen sikerült. A Színész (nagybetűvel) figyelt minden apró rezdülésünkre, lereagálta még az utcán elszirénázó mentőautót is. (

Értem jönnek?

)

Értékeltük. Dicsőség az előadónak, ha háromszor visszatapsolják. Kern András ennél többször volt kénytelen besétálni a színpadra, majd némi szelíd mosolygás és (tessék vigyázni, árulkodó!) meghajlás után kisétálni. Be és ki. Be és ki. A harmadik tapsorkán után mikrofont ragadott, dalba foglalta a saját erejéből senkivé lett kellékes rivaldafényes álmát. Aztán sétáltattuk még kicsit (Vizingerné pudlija, ugye…), míg szinte könyörgött, hogy kegyelmezzünk neki. Kern Bieder József András - akit, persze, kirúgtak a darab végén - úgy búcsúzott:

Akkor én... Akkor én holnap már nem jövök...

Kár... – sóhajtott fel a nagyérdemű.