Daft Punk és a Get Lucky. A robotfejűek tavaly tavasszal felrobbant slágerbombája volt a felelős azért, hogy Pharrell kölyökszerű, mindenlébenkanál-ábrázatával, valamint kenyérre kenhető énekével az is megismerkedett, akinek ez nem állt kifejezett szándékában. Pedig jó tudni, hogy ez a név és ez az arc valójában az elmúlt másfél évtizedben számtalan fontos popzenei sarokkőre támaszkodott rá a maga tehetségével, sőt, nem csak ott állt mellettük, de a sikerbe vezető utat egyenesen ő aszfaltozta le nekik. Nélküle nincs Drop It Like It's Hot és minden hiphop buli alkoholmérgezéses himnusza, nem ismerjük meg Kelist, meg talán Britney Spears sem kerül újra vissza a rivaldafénybe.
Pharrell ugyanis elsősorban nem a cérnavékony dalolásával lett valaki, hanem azzal, hogy rájött, milyen zenék képesek kiváltani a legnagyobb seggrázási hajlandóságot egy tánctéren. Persze ezt a kisebb popforradalmat nem egyedül vitte véghez.
A fenti kép balján Chad Hugo zsizseg vele a potméterek fölött, akivel még kamaszként, szülővárosában, Virginia Beachen ismerkedett meg egy nyári táborban, ahol Pharrell dobolt, Hugo pedig tenorszaxofonon játszott. Négy évvel később, 1990-ben már saját csapatot gründoltak két másik taggal, és a név is megvolt már, amit később az egész világ megismert: Neptunes. Fel is léptek egy középiskolai tehetségkutató versenyen, ami fontos fordulópont volt: itt szúrta ki őket Teddy Riley szuperproducer, aki többek között olyanok lemezeit rázta gatyába, mint Michael Jackson, Bobby Brown és Doug E. Fresh (valamint a máig minden diszkós "fekete zenei blokk" kötelező kellékeként lejátszott No Diggity-t is ő írta). Riley hozta közös nevezőre a "lányos" R&B-t és a "fiús" rap-et, ami addig nem volt nagyon szokás, sőt.
Pharrell nem is olyan régen úgy nyilatkozott erről az egymásra találásról, hogy az nem lehetett véletlen.
Teddy Riley a sulinktól öt percre építette fel a stúdióját, most meg ha New Yorkba utazok, arra gondolok: ki a fasz menne Virginiába? Hát ő ment. És okkal ment oda.
Persze aztán finomított kicsit a megfogalmazásán, hozzátéve, nem hiszi, hogy ő volt ez a bizonyos ok, de hogy ennek így kellett történnie, abban biztos.Azok a puffanó dobok, azok a nyilalló szintik!
Pharrell és Chad szépen be lettek fogva a stúdióba, hogy fifikás zenei alapjaikkal - egyelőre - mások karrierjét egyengessék. Jellegzetes hangzásviláguk már a hozzájuk fűződő korai daloknál is kitapintható: a 94-es Tonight's The Nightban éppúgy, mint a két évvel későbbi When Boy Meets Girl-ben, a Puff Daddyvel közös Mase-sláger pedig már pláne felhúzta a szemöldököket. Noreaga Superthugja a kilencvenes évek legvégének egyik legbátrabb kinyilatkoztatása volt a maga hasogató pergőivel, ziháló ritmusképletével és agresszív dallamával. Nincs olyan ember, aki akkoriban zenetévét nézett, és ma ne emlékezne erre a dobhártyákba belesülő darabra. Pharrellék, ha úgy tetszik, ezzel váltak nagykorúvá, és vadul keresett producerekké.
A Neptunes receptje azért működött, mert elfelejtették a hiphopban nagyon népszerű jazz- meg funklemezekről vett organikus hangmintákat, és inkább saját dobokat írtak, amik olyan erővel csapódtak a földbe, mintha sűrített levegővel vágták volna oda őket (ezekért a puffanó-analóg beatekért főleg Pharrell felelt), hozzájuk pedig olyan melódiákat szültek (ezt meg alapvetően Hugo), amik instant hatottak. Steril, vegytiszta, levegős funky. Hasonlót rajtuk kívül csak Timbaland írt akkoriban - aki érdekes módon szintén a déli Virginiából érkezett.
A kétezres évek elejére bebetonozták a nevüket, és már nem csak a fekete gyökerű zenékben: aki pénzt akart csinálni, az náluk kopogtatott. Ezzel sokan éltek is, Janet Jacksontól Justin Timberlake-ig, Gwen Stefanitól Shakiráig. Az első bekezdésben linkelt produkciókon túl annyi zenét raktak össze, hogy ahhoz inkább már csak ezt az ugróhivatkozást helyeznénk el ide. Iparági pletykák szerint egyébként már tíz éve is 30 millió forintnak megfelelő összeget kértek el egyetlen ütős zenéért, lehet saccolgatni, hogy ez ma mennyi lehet.
Aki egy csokorra valót akar Neptunes-számokból, annak itt a 2003-as Clones című válogatáslemezük:
2003-ban a Billboard mondta ki őket az év producereinek, egy évvel később pedig Grammy-díjat kaptak ugyanezért. 2009-ben szintén a Billboardtól megkapták az évtized legnagyobb zenegyárosai kitüntető címet, de a Vibe Magazine még tovább ment: ők már egyenesen minden idők harmadik legjobb hiphop producereinek jelölték meg a Neptunes-t, DJ Premier és Dr. Dre után. És akkor azt még nem is mondtuk, hogy a kismillió, másoknak elkészített zenén túl mellékprojektként N.E.R.D név alatt még egy sikeres hiphop-funk-rock zenekart is létrehoztak.
Pharrell szólóban
Borítékolva volt, hogy a páros izgágább tagja saját albumokat is készítsen. A 2006-os, régóta várt In My Mindot ugyan itt-ott nagyon is lehetett szeretni, összességében sajnos szétesett volt és erőtlen. A csávó, aki bárkinek tudott slágert írni, pont magának nem volt képes. De Pharrell, ahogy másból, ebből sem csinál ügyet: ahogy itt nemrég elmondta,
azokat a dalokat egóból írtam. A pénzről beszélek, meg amit az ezzel járó életstílus produkált. Mi jó volt benne? Semmi célja nem volt. Egyszerűen csak rossz hatások alatt álltam.
Idén befutott második szólólemezével szerencsére helyére tette a dolgokat. Ehhez talán az is kellett, hogy a csillogásban fürdőzés után kreatív értelembem kicsit ismét magára találjon, például soundtracket írt a Gru című animációs filmhez, összejött ugye a Get Lucky, és még ez a Robert Thicke-dal is, amit mára már 300 millióan néztek meg a YouTube-on (még ha ebben nyomós szerepe is volt annak, hogy a szám nagy botrányt kavart állítólagos szexista és nemi erőszakra buzdító szövegeivel, holott a benne szereplők szerint pont a dal pont a nők erejéről szól).
Az egy hónapja megjelent G I R L című album pezseg az optimizmustól, tele csilingelő pop-soul pillanatokkal, bugyiolvasztó énekekkel, üresjáratok nélküliséggel, vagyis pont olyan lett, amilyet Justin Timberlake-től vártunk volna el legutóbb, csak ő ezt nem teljesítette. És bár Pharrell az elmúlt 15 év popzenéjét fenekestül felforgatta, itt semmi ilyesmit nem tesz, de ezért nem orrolhatunk meg rá: két újítás közepette igazán megérdemli, hogy kicsit lubickoljon is. A 24 órás videoklipet kapó (klikkeljenek, mindenképpen!) Happy-vel és társaival pont ezt teszi.
Miközben vagyonát 80 millió dollárra (18 milliárd forint) becsülik, Pharrell pedig Billionaire Boys Club és Ice Cream Footwear néven még saját divatmárkákat is tető alá hozott, de tervezett ékszert és szemüveget a Louis Vuittonnak, addig mindennél többet mond el róla, hogy amikor élete első Porschéjét megvette, hátizsákban ült a volán mögé, mert ez a típusú felvágósdi mélyen taszította. Ma már nem hord öklömnyi ékszereket, viszont élete egyik legjobb dolgának feleségét, Helent, és Rocket nevű hat éves kisfiát tartja.
Pharrell megmondja
"A középiskola, amekkora buli, ugyanakkora börtön is: egyenruhát kell választanod. Sportoló alfahím leszel, tech-fanatikus, gördeszkás, strici vagy zeneőrült - választanod kell. De én sosem tettem. Ekkor kezdenek furcsán nézni rád. Engem Oreonak hívtak, mert hiába voltam fekete, a fehér srácokkal lógtam és deszkáztam, miközben Suicidal Tendencies és Dead Kennedys szól a fülemben." ( INNEN)
"Valakit elvinni A-ból B-be rendben van, de amikor zenét írunk, akkor mi az embereket A-ból D-be akarjuk utaztatni, hogy harcoljanak meg a saját művészi kvalitásaikkal." ( INNEN)
"Olyan akartam lenni, mint Jay. Olyan akartam lenni, mint Puff. De azok az ő útjaik, és én nem tudtam, mi az én utam. Csak azt tudtam, hogy valami mást kell csinálnom. Aztán rájöttem, hogy csak célt kell adnom a zenémnek, ez az én utam. Célt kell adni mindennek, nem kell aggódni, mi lesz belőle, de legyen célja." ( INNEN)
