Izgalmas, és sokunkra vonatkoztatható cikkre bukkantunk a brit Guardian hasábjain. Egy rákkal korábban sikeresen megküzdött újságírónő öntötte betűkbe, hogy mi mindent tapasztalt a kórteremben saját látogatói révén, kezdve az érzelmek áradatát rá zúdító rokonoktól azokig, akiket már évek óta nem látott, de ilyenkor azért felbukkantak a semmiből - és persze megemlíti a köztük dúló értelmetlen versengést is, ami arra irányul, hogy vajon ki a lehető legrátermettebb a gondoskodói posztra. Ugye ismerős helyzet? Gyanítjuk, hogy igen, hiszen a magyar kórházi látogatási szokások sem nagyon különböznek. Éppen ezért is alkalmazhatók Deborah Orr tanácsai a hazai viszonyokra is - lássuk, mik azok a mondatok, amiket szerinte sosem szabad kimondanunk az ápoltnak, és miért nem.
1. "Úgy sajnállak"
Elképesztő, mennyi ember gondolja úgy, hogy remek dolog a szánalom tárgyának lenni - írja gunyorosan a rákon átesett újságíró. És még azt is: ne csak a szánkkal, de a szemünkkel se fejezzük ki ezt (a kölyökkutyás tekintetet hagyjuk meg a kölyökkutyáknak), és a kezünkkel se, például ne lapogassuk meg ilyen szándékkal a beteg combját, főleg ne mellékeljünk hozzá egy enyhén félrebiccentett fejet. Ami szerinte sokkal korrektebbül hangzik, az valami ilyesmi: "Bárcsak ne mentél volna keresztül ezen a rázós szitun."
2. "Ha valaki le tudja győzni ezt, az te vagy"
Legyen bármilyen furcsa, nem annyira megnyugtató, amikor tudatják az emberrel, hogy csatába kell mennie a kórral szemben, mint holmi középkori lovag egy romantikus küldetésen - miközben nem másról van szó, mint hogy alávetjük magunkat az orvostudománynak, gyógyulásban bízva. Az a megközelítés, hogy a betegség egyfajta teszt, amiből felépülni a bátorság jutalma, felér egy sértéssel. Szerencsésebb olyasmit mondani, hogy "az anyám is túlesett ezen húsz évvel ezelőtt, és nézd meg, ma már Bengálban dolgozik egy akrobatikus cirkusszal." (Persze akkor ne mondjuk, ha ez nem igaz - de a lényeg talán érthető.)
3. "Jól nézel ki"
Senki sem szereti, ha azt közlik vele, hogy a nyomora láthatatlan. Főleg, ha ez az ember a tükörbe nézve egy teliholdra puffadt arccal és vöröslő pandaszemekkel találkozik. Az ilyen típusú bók kínos mind az azt kimondó, mind a hallgatója számára.
Én például tudtam, hogy úgy nézek ki, mint egy felmelegített halott, talán mert úgy is éreztem magam. Senki nem szívleli, ha nevetséges hazugságokkal akarják támogatni
- olvashatjuk a nagy igazságot.4. "Szörnyen nézel ki"
Deborah szerint a másik véglet sem túl szerencsés, vagyis megerősíteni a beteget abban, hogy igen, a fertelmes kinézete tényleg szembeötlő. Amikor a szerencsétlen áldozat rákérdez, hogy tényleg ocsmányul néz-e ki, akkor valójában azt várja, hogy - miután jót nevettek vele - bittosítsák arról, hogy nyugi, ez el fog múlni, nem lesz mindig így.
5. "Mik lettek az eredmények?"
Vajon mi lehet az oka annak, hogy a kezelés alatt álló emberek nem szeretik azonnal közzétenni a Facebookon, hogy a hosszú, komplikált, megterhelő vizsgálatok után még mindig nincs vége a kálváriájuknak? Pontosan ugyanaz, amiért nem akarják hallani ezt a kérdést sem, még ha aggódás is áll mögötte.
6. "Ha bármiben tudok segíteni..."
Nincs mit szépíteni ezen: unalmas. Mindenki ezt szajkózza. Persze ez nem azt jelenti, hogy a betegnek ne ajánljuk fel a szolgálatainkat, csak tegyük ezt konkrétabban. Például a "felvegyem a gyerekeket suliból szerdánként?" vagy a "hozzak mákos gubát?" sokkal jobban hangzik, mint egy teljesen üres és céltalan "terhelhetlek-e azzal a felelősséggel, hogy megkérlek, találj ki nekem valami feladatot?" Bármennyire is loccsantotta nyakon fekete humorral az írónő ez utóbbi fiktív kérdést - hiszen ezt így ugye elég ritkán kérdezzük meg a betegtől -, azért nem tagadhatjuk, kiválóan érzékelteti a segítőkészségnek azt a verbális formáját, amit elég sokan húzunk elő ilyen helyzetben.
7. "Ó, semmi okod az aggodalomra!"
Ez főleg akkor tud szarul esni, ha ez az aggodalom valójában nagyon is megalapozott. Deborah leírja, hogy amikor a haja eljövendő kihullása miatt volt nyugtalan, az egyik barátja azzal reagált, hogy de hát ennek bekövetkezte már sokkal kevésbé valószínű, mint régen. Pedig nagyon is az volt, és el is jött az ideje.
De a lényeg az volt, hogy nem arról akartam beszélgetni, mennyire értelmetlen a félelmem. Hanem arról, hogy milyen súlyosan rettegek attól a naptól, amikor megkopaszodom. Amikor az emberek a félelmeikről akarnak beszélni, akkor a félelmeikről akarnak beszélni, és nem arról, mennyire képzeletbeliek a félelmeik.
8. "Milyen érzés a kemoterápia?"
Az írónő számára megdöbbentő van, mennyien nem bírják palástolni a kíváncsiságukat. Mintha a legtöbben azt hinnék, hogy ebben a sérülékeny állapotban a betegnek másra sincs szüksége, mint kérdések hosszú és fárasztó sorára, amik hatására aztán ők, szenvedő alanyok kimerítő részletességgel mesélik el, milyen a legszarabb dolog, amit valaha átélt a szervezetük. Amennyiben valaki mesélni akar a tüneteiről, magától is fog - ha ehhez kérdéseket kell feltennünk, akkor tévúton járunk.
9. "Muszáj látnom téged"
Különösképpen ne mondjuk ki ezt, ha rögtön utána sűrű teendőkről szóló kifogások sorozata következik.
Egyszer pont kamoterápiára vártam, és egy fájdalmasan lüktető kanüllel a kezemben kellett nyomkodnom a telefont, mert valakinek pont el-kellett-rendeznie-valamit, de nem érte be egy majd-később-sort-kerítünk-rá típusú válasszal. Amikor aztán vonakodva kiválasztottam egyet az erőszakosan rám küldött lehetséges dátumok közül, az illető visszírt, hogy de akkor kénytelen lesz még totyogó fiát is magával hoznia
- meséli a horrort Deborah, hozzátéve: a tervezősdi úgyis szamár dolog. Sokkal jobban esik egy szimpla felajánlás, hogy holnap beugrok munka után, vagy tizenötödikére foglaltam színházjegyet.10. "Beleőrülök, hogy itt fekszel!"
Amikor Deborah közölte az első híreket egy barátjával a rákról, az kifakadt: nem fogok boldogulni nélküled! A legfontosabb szabály, amikor egy hozzánk közel állóra félelmetes betegség telepedett: nem, nem, és nem rólunk van most szó. Ha túl idegesek vagyunk ahhoz, hogy pár vigasztaló szót intézzünk hozzá az ágy mellett, inkább küldjünk lapot, virágot, ajándékot, de semmiképpen se nyomorgassuk meg a saját fájdalmunkkal személyesen. És semmilyen más módon se.
A tanácsok után még egyvalamire felhívja a figyelmet a tanácsosztó: ha magunkra ismerünk valamelyik pontban, ne érezzük rosszul magunkat, kicsit sem. Elég, ha felismerjük, és a jövőben magunkévá tesszük azt a hozzáállást, hogy a törődésnek akár csak a legapróbb szikrája is jobb, mint az arconcsapás egy vizes törölközővel.
