Haragban a világgal
Sírás és jajgatás, halomban csonkolt tetemek és emberi végtagok, szökőkútként spriccelő vérfürdő jelzi útját, ő a bosszúálló menyasszony, a Kill Bill vérszomjas hősnője. A western-műfajok magányos igazságosztójának képében most egy csont-sovány langaléta nő érkezik, aki négy év után egy kórházi ágyon arra ébred, számára minden elveszett, a hasában nincs ott a gyermek. Esküvőjén fejbe-lőtték, innen a kóma, ahol vele együtt, lemészárolták a kilenctagú násznépet. Az elkövető Bill, gyermeke apja, kinek keze alá az alvilági bűnbanda, a Viperák dolgoznak. A menyasszony bosszút forral, halál-listát készít, és öl-öl-öl...
Az elbeszélés fonala azonban ennél jóval kuszább, a Ponyvaregény felszabdalt dramaturgiája most is áll. A mozgóképes DJ. mindent mixel, idősíkokat, műfajokat kever, látszólagos logika nélkül, szezont a fazonnal...
A Kill Bill egyrészt tisztelgés a nagyok, a kínai és japán kung-fu filmek elkövetői előtt. Ám a kameratöltőtollal operáló rendező fegyverarzenálja ennél is szélesebb, olvasztótégelyébe Mátrixot, Charlie angyalait, olasz spagetti westernt - és ki tudja még mit - kevert. Közben felfedezi a rokonságot egymástól fényévekre álló műfajok és stílusok között. Varázslatosan bánik a klisékkel, miközben például egy jelenetben a tradicionális kínai kung-fu filmek tipikus szabadtéri akcióhelyszínén, csillogó hóesésben a sárga bőrgúnyába bújt szőke angyal a kimonós japán hölggyel küzd, alá latin-amerikai pergő ritmusú zenét elegyít. És bejön, mintha oda komponálták volna, minden, mindenhez odailleszthető. Szinte nincs olyan snitt, ami ne érne meg egy újra-boncolást, miközben a felszínen ész nélkül csorog vér, a mélyben, apróságok sajátosan finom láncolatában, humorba ágyazva ezernyi filmes közhely kap új dimenziókat.
Bill azon ritka mozik egyike, amiben jól esne többször visszatekerni, jeleneteket újra, hosszasan végigcsócsálni. Bár az akciók olykor sete-suták, ám itt is van tehetség, a tizenéves japán diáklánnyal folytatott harcot még a Mátrix 1. alkotógárdája is megirigyelhette volna. Így elsőre, nem győzünk betelni a részletekkel, például a Mátrix 2-ből elcsent jelenettel, ahol a vérfürdő csúcspontjára hág, az akció egyszerre tragikus és komikus mélységeket ölt. Hasonlóképpen sokáig boncolható a manga-betét, vagy a szamurájok párbeszéde a tea-üzletben... Tarantino mindenre ügyel, a bosszúhadjáratban a mellékszálak más-más stílusban peregnek. A karakterfigurákat saját fegyverükkel, saját közegükben végzi ki. A afro-amerikai gengszter-nőből tipikus amerikai háziasszonyt farag, egy idillikus kertvárosi környezetben helyezi, aki (zseniálisan megkomponált jelenetek sorában) gyomrában konyhakéssel kerül a túlvilágra...
Ez Tarantino első ízig-vérig vizuális filmje, itt nem (mint a Ponyvaregényben, Jackie Brownban vagy a Kutyaszorítóban) a szereplők vagy a szerkezet, hanem a képek mesélnek. A párbeszédek helyett mesterien megkoreografált szerkezettel, képekben, szokatlanul szűkszavúan, zörejekkel és zenével mond el mindent. A többszólamú elbeszélés mögött a film másik erénye a szereplők gondos válogatása, jók a karakterek és a színészi munka is erős. Uma Thurmant a Ponyvaregény óta szeretjük, egyszerre tud csábosan titokzatos és férfiasan rút lenni. Ember-arcúak, még a harcművészet feketeöves Viperái is. De hol marad a Férfi, a hárem őre, Bill?
Billről még keveset tudunk...
Az első részben főként csupán suttogó hangjával van jelen, pillanatokra tűnik fel. Pedig a címszerepet maga Tarantino gyerekkori kung-fu-bálványa, David Carradine alakítja. A második részben állítólag Thurman mellett már ő is főszerephez jut, a történet kettőjük (összecsapása) körül bonyolódik tovább. A mester az első részt egy szellemes montázzsal zárja, egy mellbevágó csattanóval. Tegyük hozzá, épp jókor, az utolsó pillanatban, amikor a paradicsomszószos darabolós akció-dömpingtől már beáll a csömör. Ki van ez számolva...
| Kill Bill Kill Bill: Vol. 1 színes, amerikai film (2003) Hivatalos weblap: http://www.kill-bill.com Hazai bemutató: 2003. október 16. |
